Egy billegő világ bolondja

Egy billegő világ bolondja

Egyszerre császár és szellemes, elgondolkodtató bolond, 2015-ben pedig mint hajléktalan lottómilliomos lett a Kortársasjáték legjobb férfiszínésze. Posonyi Takács László saját bevallása szerint introvertált, de ahogy a számos példa mutatja, ez a színpadon nem jelent számára problémát; legutóbb A császár keze című darabban bizonyította sokoldalúságát a Győri Nemzeti Színházban.

Két perccel előbb érkezünk az interjúra, s felhívom, a Kisfaludy Teremben várjuk a stábbal. A hosszú sípolás után körbefutom a színházat, nem ez lenne az első eset ugyanis, hogy egy színházi időszámításban létező ember fejében az ezernyi részlet mellett az interjú időpontja már nem marad meg. Sehol nem találom, mire visszaérek – két perccel a megbeszélt időpont után – már a díszleten fekszik, s a világosítóval társalog: „azt a zöld fényt vegye már ki, ha tudja, meg a neont is, teljesen felesleges”. Ő ilyen, mondják nekem az interjút követően – pontos és maximalista. Valószínűleg ezért is élte meg rettenetes élményként, hogy nem tudta megtanulni az első győri drámaíró versenyen, vagyis a Kortársasjátékban alakított hajléktalan lottómilliomos szerepét. Hét óra volt a harminc oldalra, meg arra, hogy a háló nélküli vakugrás előtt összeálljon egy félórás darab, amit előtte éjszaka írtak a felkért szerzők, esetünkben Pozsgai Zsolt. „Megszállottja vagyok a fegyelmezettségnek. Nem görcsös és merev, egyszerűen fegyelmezett. Szabadság ott lehet – márpedig a művészet végtelen szabadság –, ahol fegyelem és alázat van” – ezt pedig már ő mondja, s azt is elárulja, rengetegszer jön le elégedetlenül a színpadról. Pedig akkor, aznap ő volt a legjobb férfiszínész, figyeltem, megkönnyezte a tapsot, „de aztán úgyis kedd lesz, meg szerda, nem kell ebből nagy ügyet csinálni!” – mosolyog beszélgetésünk közben.

 

 

Az évad nyitányaként rögtön egy olyan szereppel kínálta meg a színház, amiben saját magát játszhatja el. Shakespeare Vízkereszt, vagy bánom is én című művében alakítja a tréfamestert. „Ez nem az a térdcsapkodós, gatyaletolós bolond! Ugyanazt gondolom a világról, mint ő: ha sokat beszélünk és beszélgetünk, az csak fecsegés. De ha az ember akkor szólal meg, ha van mondanivalója, akkor az odavág. A bolond kint is van, meg bent is, soha nem egy helyen, ő innen is, onnan is látja a világot. Számomra mindig az volt az előadások végén a fontos, hogy legalább a buszmegállóig felmerüljön legalább négy-öt emberben, hogy ki is a bolond? A gitár meg az ének pedig egy külön ajándék.” Az 1601-ben született darab szerinte nagyon rímel a mára, a Kossuth-díjas rendező, Valló Péter pedig kiválóan érzékeltette a billegő díszlettel, hogy a világ mennyire ingatag: attól függően, hová állunk, találhatjuk magunkat fent, vagy lent. „Minden korban kihúzzák a talajt a lábunk alól. De ez nem politika. Teljesen mindegy, hogy az ember 1760-ban, az 1920-as években él, vagy 2016-ban, mindig lesznek, akik ki akarják húzni a lábunk alól a talajt, de nem szabad hagyni. Ezen kívül ezer másról szól a darab: van-e szerelem nemek nélkül? Van! És itt semmiféle perverzióra nem gondolok, és semmi olyasmire, amit ne kellene a világnak elfogadnia. Aztán van a szolga és az úr viszonya: ne csináljunk úgy, mintha ma nem lenne. Csak nem úgy hívjuk. Nagyon jó a darab arra, hogy az arcunkba kiabáljon: legalább magunkat ne csapjuk be!”

 

 

Mikor felemlegetem a 2012-es A Gézagyerek című előadást, melyben az autista főszereplőt alakította, rögtön azt mondja, „ez A Gézagyerek, úgy látszik, már életem végéig előjön. Pedig azóta gyönyörűség volt eljátszani például a Tóték postását vagy a Finitóban a Lovasi András-karaktert”. Vannak szerepek, amik évekre, talán évtizedekre nyomot hagynak a közönségben. (Ilyen egyébként Csipesz is, a Portugálból.) Háy János A Gézagyerek című drámája elképesztő pontossággal mutatja be az autista fiú egészen szűk sarokból érzékelt világát. Posonyi Takács László a szerepre való készüléskor kijárt a nyúli Márton Lakóotthonba, 12 sérültséggel élő fiatal közé. Fél évet töltött velük, a kapcsolat pedig máig tart. A színház és az alakítás erejét is mutatja, hogy az előadás után számos fórumon megjelenhetett az otthont működtető Híd a Jövőbe Értelmi Sérülteket Segítő Alapítvány, kiállítással jelentkeztek, illetve több üzlet is befogadta a lakók által készített kézművesportékákat.

 

 

„Latinovits Zoltán egyszer azt mondta, a jó színész egyszerű, de nagyon vigyázni kell, mert sokan csak együgyűek lesznek. Én még valahol a kettő határán létezhetek így 20 év után, igyekszem, hogy ne legyek együgyű, és szeretnék egyszer – ha még a pályán leszek – olyan színész lenni, akinek van miből egyszerűsíteni” – idézi „a színészkirályt”, amikor a kisebb szerepeiről, s konkrétan A muzsika hangjában nyújtott alakításáról kérdezem. Herr Zeller szerepével pengeélen táncol, figyelnie kellett, hogy ne lépjen túl egy határt, a legegyszerűbben képviseljen egy olyan eszmét, amiről akkor még azt hitték, hogy jó, működni fog – ami így évtizedekkel később iszonyatosan félelmetes. Fontos, hogy a gyerekek is lássák ezt a darabot, és a színháznak egyébként is fontos az ifjúság, például ezért hívták életre a Vill-Korr Sulibérletet az elmúlt évadban.

 

Fotó: Orosz Sándor


Számos ifjúsági darabban feltűnt már az egyébként tanító végzettségű színész, aki időről időre az iskolákat is járja, hogy közelebb vigye az új generációkhoz a színházat. „Ami tényleg 3D-s, ott tényleg sírnak, nevetnek, levetkőznek, előttük néhány méterre. Kicsit munkás behozni őket például egy Aljas nyolcas után, de azt látom, hogy nyitottak, és szerencsére újra divat lett színházba járni.” Legutóbb A császár kezében láthatták őt Ferenc József szerepében, s tudja, maradandó élményt kell nyújtani, ami megfogja őket. Posonyi Takács Lászlónak ilyen volt Sinkovits Imre alakítása a Nemzeti Színházban, pedig erdésznek készült, de az élet végül a szakma krémjével hozta össze, egészen fiatalon Jordán Tamástól, Ács Jánostól, Ascher Tamástól, Kulka Jánostól és Csákányi Esztertől leshette el a színjátszás alapjait.

Lassan két évtizede játszik a győri teátrumban, a társulat nagy részével egymás minden rezdülését érzik már. Legközelebb a Tizenkét szék című komédiában láthatjuk Bagó Bertalan rendezésében tavasszal, mint szociális gondozó és színházrendező. „Végre kiélhetem magam, és visszaadhatok mindent, amit eddig kaptam” – teszi hozzá, egy halvány mosolyt is megengedve magának.

 

Zoljánszky Alexandra

Fotó: Marcali Gábor

 

A színésszel készült beszélgetést a Győr+Televízió kéthetente hétfőnként, 19.30-kor jelentkező Kulisszák című műsorában is láthatták, amit alább újranézhetnek:



Tovább a gyorplusz.hu-ra
×