A remény győri utcája

Ez az utca nem szép. Sétálni itt nem érdemes: haladni való. Mégis hozzáköt bennünket élet és halál. A születés öröme és az elmúlás keserve. Itt áll a kórház, reggelente ide botoznak be az öregek, és sok fiatal is itt keresi a gyógyulást.

A bejárat előtt itt bagóznak titokban az amputált lábú, tolókocsis férfiak, akiket éppen a dohányzás okozta érszűkület miatt kellett megcsonkítani.

Tőlük külön, a biciklitározó környékén, az átjáró folyosó alatt a fehér köpenyesek fújják a füstöt. Még egy-két slukk, sietősen, nyoma sincs itt a füsteregetős, anekdotázó nyugalomnak, lopott percek ezek, aztán rohanás vissza ágytálat hordani, mosdatni, infúziót adni, vérnyomást mérni, vigasztalni, s nem egyszer elmondani a hozzátartozóknak a halált, odaadni az elhunyt gazdátlan tárgyait: a táskáját, a gyűrűjét, a kuporgatott aprópénzét, a fogkeféjét, a maradék fél tekercs WC-papírt.

Régebben még természetes halállal, többnyire otthon haltak meg az emberek. Ott és akkor szinte együtt halt meg velük a virrasztó család is. Most az utolsó percekig bízunk a csodákban. Bízunk az orvosban, akit néha szidunk, talán a modortalanságáért, de a mai hatalmas, sokszor személytelennek látszó egészségiparban a nagy többségüknek emberarca maradt.

Gyógyító csoda – ha van –, akkor ebben a Vasvári Pál utcából (is) nyíló kórházban van, s nem a delejezett vízben, a hatóanyag nélküli apró golyócskákban. Az áltudományt a végső elkeseredés tartja fenn, hiszen remény nélkül nemcsak élni, meghalni sem lehet.

Nekem itt halt meg az anyám, majd egy féléven belül az apám és a húgom is. Ezt ma már kérges szavakkal tudom leírni, kimondani. Az ember idővel belekérgesedik a tehetetlenségbe. Emlék marad, minden, ami építőkőként bennünket összetart.

Feltámadás közeledtével, talán lehet ilyent írni, gondolni.

Aztán talán át kellene menni könnyű gondolatokért az utca túloldalára, a plazába, ahol egyetlen térben sok minden van jelen. Étel, ital, patika, mosdó, ruha, könyv, fodrász, szolgáltató cég, újságárus, bank és mozi. Maga a készen kapott, előre gyártott teljesség. Alternatív összkomfort.

A plaza közelében áll a gyermek- és utógondozó otthon. Talán onnan jött az a két fiú, aki a CBA pénztáránál azon tanakodik, kérjenek-e számlát, ha jól hallom, a gyermekotthon címére. Végül is nem kérnek, szégyellik talán. Kifizetik a pár száz forintot, nem is látom, mit vettek, mennek tovább.

Egyébként az utca névadójának, Vasvári Pálnak is van köze a pedagógiához. 1847-ben a Teleki Blanka által Pesten alapított nevelőintézetben kezdett el tanítani. Vasvárit persze nem erről ismerjük. A pedagógusok nevét sajnos ritkán őrzi meg a kollektív emberi emlékezet. Márciusi ifjúként jegyzi őt a történelem, pedig történészi, filozófiai munkája is érdeklődésre tarthatna számot, még ha ezekben a tudományokban nem is alkotott olyan jelentőset, mint az 1848-as forradalomban.

A Vasvári Pál utcában nagy a forgalom. Ennek ellenére a gyalogosok nem mindig használják a zebrát, futnak át célirányosan az úton. Errefelé mindenki siet, aki tud. Mintha pótolni akarná a máshol elvesztegetett időt.

 

H. F.

Fotó: Marcali Gábor

Tovább a gyorplusz.hu-ra
×