Ahol a betegnek vannak orvosai, és nem az orvosnak betegei

Jövőre lesz ötven éves a győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház központi intenzív terápiás és aneszteziológiai osztálya. Ebből a fél évszázadból 23 éven át dr. Gartner Béla osztályvezető főorvos irányította, irányítja a szakmai munkát. Dolgozott Ausztriában is, s azt kellett eldöntenie: marad-e ott jól fizetett katonának, vagy hazatér hivatása rosszul fizetett „tábornokának.”

Drámaian hangzik, de igaz: az intenzív orvosok azon a terepen dolgoznak, ahol találkozik az élet a halállal. Jellegéből adódóan ez a medicina csúcsa, fogalmaz az osztályvezető főorvos. Olyan csapatmunkát igényel, amiben az intenzív orvosok, ápolók tudása, felkészültsége, döntésképessége, tapasztalata mellett a társszakmák együttműködése is elengedhetetlen.

Az intenzív terápiás osztályon kezelt emberek harminc százalékán azonban még ezzel az összefogással sem lehet segíteni. Az osztályra ugyanis azokat hozzák, akiknek az életfunkciói súlyos veszélybe kerülnek, s ha a komplex kórképekben megmutatkozó, több szervet érintő kóros folyamatokat nem tudják megállítani, a beteg minden erőfeszítés ellenére meghal.

Nagy, s nem mindig teljesíthető kihívás életben tartani a beteget addig is, amíg a baj forrása ki nem derül, hogy onnantól már célirányosan, a megfelelő terápiával tudják hatékonyan gyógyítani. Versenyt futnak az idővel, s az esetek hetven százalékában győznek.

Gartner Béla főorvos szerint jó elméleti felkészültség, naprakész tudás, döntésképesség, stressz- és kudarctűrő személyiség, team munkára való képesség szükséges ahhoz, hogy valaki ebben a szakmában jó orvos legyen. Ritka az, hogy egy olyan csapat alakuljon ki, amelynek a kezében most van az osztály, állítja a főorvos. Harmincnyolc nővér és harminc orvos – köztük vannak olyanok is, akik nem főállásban dolgoznak itt – gyógyítja, ápolja az osztály betegeit, s foglalkozik a hozzátartozókkal is, akiknek joguk van pontosan megismerni a beteg állapotát, életesélyeit. Előfordul, hogy azt kell mondani: nem tudunk, nem lehet többet tenni a betegért, föl kell készülni a legrosszabbakra. A halottak hozzátartozóit arról is tájékoztatják, ha az elhunyt ép szerveit fölhasználják transzplantációra. Ha valaki életében ezt nem tiltotta meg, akkor életmentés céljából külön engedély nélkül lehet másokba átültetni egy-egy szervet. A hozzátartozóknak nincs módjuk ezt megtiltani, de nem is nagyon akarják. Legalább abban a tudatban búcsúznak el szeretteiktől, hogy halálukkal segítettek másokon.

 

 

A főorvos érthető módon jobban szereti, ha a sikerekről beszélünk, bár neki, s az osztályon dolgozóknak az életmentés szinte mindennapi élmény. Rengeteg történetet tudnak, de egyiket sem gondolják különlegesnek, sokkal inkább természetesnek: ez a dolguk, erre esküdtek.

Dr. Gartner Béla egy Veszprém megyei kis faluból, a 400 lelkes bakonyi Porváról került a zirci gimnáziumba, majd a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karára, amelyet summa cum laude minősítéssel végzett el. Szülei az állami gazdaságban dolgoztak, illetve háztáji gazdálkodásból éltek. Kemény munka volt, és a család minden tagjának részt kellett benne venni. Szüleitől tanulta a család és az időben, gondosan elvégzett munka fontosságát, szeretetét és tiszteletét. A biológia és a kémia tantárgyak szeretete mellett azért is az orvosira jelentkezett, mert mindenki azt mondta: oda nagyon nehéz bekerülni. Márpedig Gartner Béla egész életében szerette a kihívásokat. Elsőre felvették, s mint diplomájának a minősítése mutatja, a porvai kis falusi iskola szellemi hozományával kiemelkedően megfelelt a kihívásra.

A pécsi intenzív klinikán is azokat a kihívásokat látta meg, amelyek erre a pályára vezették. Állást már későbbi feleségével, a pécsváradi dr. Vörös Katalinnal együtt kerestek. Győrbe költöztek, felesége gyermekgyógyász szeretett volna lenni, s itt ígérkezett neki állás. „Átmenetileg” a vérellátóba került, olyannyira, hogy ma már az Országos Vérellátó Szolgálat Győri Regionális Vérellátó Központjának vezető főorvosa. Az Ifjúság körúti garzonházban kaptak szobát, ott laktak egészen első gyermekük, Ágnes lányuk megszületéséig.

Akkoriban Győrben a Magyar utcai épületben voltak a műtétes szakmák. Ott alakították ki az intenzív osztályt, ahol először főleg az operáció utáni ellátást végezte öt-hat orvos dr. Varga László alapító osztályvezető irányításával. A fiatal szakma kereste a maga helyét, eredményeivel kiharcolta önállóságát, feladatkörei kibővültek, évek múlva már senki sem kérdőjelezte meg, hogy az intenzív terápia önálló szakterület, ahová minden osztályról visznek életveszélybe került betegeket. Az első művesekezelést is az intenzíven végezték, ma már külön állomás fogadja az arra szoruló betegeket. Régebben azokat az akut infarktusos embereket is itt látták el, akiket ma már a kardiológiai osztályon kezelnek.

Az állandó készenlét, a sok, pihenő nélküli ügyelet és a hálapénz hiánya miatt sem volt ez egy vonzó szakma. Dr. Bugovics Elemér főigazgatósága alatt érte el dr. Gartner Béla, hogy az intenzív terápiás és aneszteziológus orvosok kiemelt bért kapjanak, s – mint az osztályvezető mondja – azóta is mindegyik vezető igyekszik a lehetőségek szerint megfizetni őket. Így is sok orvos ment el külföldre dolgozni, de legalább jó hírét vitték a kórháznak, Angliába például a győrieket soron kívül fogadták. Három évet Gartner főorvos is dolgozott külföldön, de ő Ausztriában.

– Volt egy lengyel kollégám, aki országából Svájcba disszidált, onnan osztrák felesége miatt Ausztriába költözött –, kezd bele egy fontos élményébe a főorvos. – Amikor szabadságra ment Lengyelországba, azt mondta: már ott sem érzi otthon magát, de Svájc sem a hazája, s Ausztria is minden lehetősége ellenére idegen. Én igazából már csak útközben érzem jól magam, vallotta meg a lengyel kolléga. Gartner főorvos azt mondja: nem akartam, hogy én is csak útközben legyek otthon. Három év után hazatért. Jól fizetett katonából a szakmám rosszul fizetett „tábornoka” lettem – állapítja meg bölcs derűvel, aztán arról beszél: Nemcsak az intenzív terápia, hanem az aneszteziológia, a műtéti érzéstelenítés, altatás is hatalmas fejlődésen ment keresztül az utóbbi évtizedekben.

– Amikor én kezdtem a szakmát, hatvan éven felüli betegeket már nem operáltunk meg, mert olyan nagy volt az altatás és a műtét kockázata. Ma az életkor önmagában nem akadálya a műtéti beavatkozásnak – szemlélteti a változásokat. Ma már külön szakterület a perioperatív medicina, amely magában foglalja műtéti felkészítést, a műtét közbeni kezeléseket (ami gyakorlatilag egy folyamatos intenzív kezelésnek felel meg), az altatást, és az operáció utáni ellátást.

A főorvos szakmája lényegét, Széll Kálmán, a neves szombathelyi aneszteziológus mondataival szemlélteti: más osztályokon az orvosnak vannak betegei, az intenzíven viszont a betegnek vannak orvosai.

Dr. Gartner Béla és felesége ménfőcsanaki házuk kertjében tud igazán kikapcsolódni. Emellett a főorvos sokat olvas, szereti a zenét, s rendszeresen biciklizik. Ágnes lánya közgazdász, Pesten él, az ő házasságából született unokája, Lorina, akinek érkezése a legjobb dolog volt, amely az utóbbi időben történt a családban. Bálint fia Nürnbergben szerzett belgyógyászati szakvizsgát, rövidesen kardiológus lesz. Gartner Béla azt reméli: hazatér.

 

H. F.

Fotó: O. Jakócs Péter

Tovább a gyorplusz.hu-ra
×