„B14514 – ez volt a nevem Auschwitzban”

„B14514 – ez volt a nevem Auschwitzban”

„Volt, hogy csak egy hajszálon múlott az életem, de én azon szerencsések közé tartozom, akik hazatérhettek.” Forgács János holokauszt-túlélő deportálásáról, a táborban töltött hónapokról és hazatéréséről mesélt győri fiataloknak nemrég, a vagonkiállítás megnyitóján, a vasútállomáson.

 

„Mindössze 16 éves voltam, amikor gödöllői otthonunkba két csendőr kopogott be, és udvariasan kértek, hogy pakoljunk össze, mert két nap múlva dolgozni visznek minket Németországba” – kezdte történetét a 90 éves Jancsi bácsi, aki múlt héten a városunkban járt vagonkiállítás megnyitóján találkozott győri fiatalokkal. „Két nap múlva valóban ott voltak értünk, bezárták mögöttünk az ajtót, s kulcsainkat zsebre tették, vagyis már ekkor elbúcsúzhattunk minden vagyonunktól. Először Hatvanba vittek minket személyvonaton, s ott éjszakáztunk a cukorgyár udvarán. Másnap olyan marhavagonokba zsúfoltak minket össze, mint amilyenben ezt a kiállítást is létrehozták. Négy-öt vödör vizet kaptunk, és másik négy-öt vödröt, amelyek a sarokba téve illemhelyként szolgáltak, s amelyeket legközelebb egy kassai megálló során ürítettek ki. Amikor megérkeztünk, fogalmam sem volt, hogy merre járunk. Leszállítottak minket, majd két sort kellett alkotni. Külön a nők és a gyerekek, s külön a férfiak” – mesélte. A csoportot szortírozták munkaképesekre és munkaképtelenekre. Akkor még nem tudták, de az utóbbi sor tagjai hamarosan a gázkamrában végezték, anyját és öccsét sem látta többé, édesapjával viszont ekkor még együtt tudott maradni. Amikor naivan megkérdezte, hogy mik azok a kémények, és mik a lángok, egy férfi azt válaszolta: Azok kenyérgyárak. „Akkor még azt is elhittem, hogy a halomba szórt holminkat a táborban majd visszakapjuk.”

Jancsi bácsi ekkor alig volt 16 éves. A „szaunába” vitték, ahol meztelenre kellett vetkőzni, majd megborotválták és lezuhanyoztatták őket. Megkapták a lenvászon rabruhát, és a körletükbe mentek. Itt jött az újabb ukáz, amely szerint a 16 évnél fiatalabbak menjenek külön, mert ők így könnyebb munkát fognak kapni. „Édesapám azt mondta, én is álljak oda. Akkor láttam őt utoljára. Egyedül maradtam gyerekként, és fogalmam sem volt, hogy mi vár rám.”

Forgács János felidézte a táborban töltött időt – négy hónapot volt Birkenauban, ugyanennyit Auschwitzban és közel ennyit Dachauban is. Mint mondta, nem csak az érkezéskor, de az ottlét során többször is túl kellett élni még néhány szelekciót, hiszen dr. Mengele is válogatott rabokat az emberkísérleteihez. „Birkenauban egyáltalán nem volt nevem, egy senki voltam, akiről senki nem tudott semmit. Ha valamire utasítottak minket, csak annyit mondtak: te meg te menj ide. Aztán, amikor Auschwitzba kerültem, akkor kaptam nevet: B14514. Ez lett a nevem.” Mikor erről mesélt, megmutatta a karján a tetoválást, ahová ezt a sorszámot ütötték.

Jancsi bácsi azt is részletesen elmesélte a fiataloknak, hogy miként zajlott a gázkamrákban a nagyüzemi megsemmisítés. A beterelt emberek joggal hihették, hogy ez valamiféle tisztálkodó hely, hiszen zuhanyrózsák lógtak a falakról. Azokból azonban soha nem jött víz, hanem a felülről betöltött Ciklon B kristályok képezte gáz áradt ki, amely negyedóra alatt végzett a bent lévőkkel. Ezután a halottak haját levágták, mert azt még el lehetett adni, majd a krematóriumban elégették a testeket. „Egyszer én is nagyon közel kerültem a halálhoz. A munkából visszatérve, megkaptam a csajkát, amibe híg levest és egy kis darab kenyeret osztottak. Ám az étkezést az appel előzte meg, amikor egy SS tiszt összeszámolt bennünket. Vártunk, vártunk, de a tiszt csak nem jött, én pedig nem bírtam tovább, és bekaptam egy falatot. A tiszt persze ekkor lépett be, meglátta és ordítani kezdett velem. A pisztolytáskához nyúlt, és elővette a fegyvert. Én becsuktam a szemem és vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Lövés helyett azonban csak egy nagy ütést éreztem. Nem használta a pisztolyát, hanem a csajkámmal vágott arcon. Ez volt a kegyelem, amit velem gyakorolt.”

1945 januárjában kiürítették az auschwitzi tábort, ekkor került Forgács János Dachauba. Itt is volt egyfajta szelekció, ezt azonban leginkább a tetvek végezték. Az élősködők flekktífuszt terjesztettek, amibe a legyengült szervezetű emberek könnyen belehaltak. „Én azonban ezt a szelekciót is túléltem.”

Mint ahogy túlélte az utolsó megpróbáltatást is. Április végén Dachauból is továbbhurcolták, és a parancsnokuk egy kisvárosban táboroztatta le a csapatot. Gépfegyverek szegeződtek rájuk, de jött a hír, hogy az amerikaiak néhány kilométerre vannak. Ekkor felügyelet nélkül maradtak, így megszöktek, s végül az amerikai katonák oltalma alá kerültek. A hazatérés sem ment egyik napról a másikra, hiszen hetekre egy laktanyába kerültek, ahol élelmet, ruhát, orvosi ellátást kaptak, de az amerikaiak ezután sem engedték haza, hanem egy másik laktanyába vitték őket. Ekkor János bácsi néhány társával saját kezébe vette a sorsát, és megszökött. A laktanyában kapott takarókat eladva jutottak élelemhez, végül pedig hazaértek. Bár nem volt könnyű, de sikerült új életet kezdeni, az egyetemet is elvégezte, s villamosmérnök lett. Forgács János februárban múlt 90 éves, de még mindig aktív, járja az országot, és elmeséli a történetét, legutóbb éppen a győri fiatalok körében, a holokauszt-kiállításon, egy marhavagon előtt.

Papp Zsolt
Fotó: O.Jakócs Péter

Tovább a gyorplusz.hu-ra
×