Egy menhelyi csodakutya a szivárványhíd lábánál

Egy menhelyi csodakutya a szivárványhíd lábánál

Elképesztő, mennyire más irányt vehet egy ember élete csupán azért, mert van egy négylábú lelki társa, mint Garami Nórának Bogi, a menhelyi kutyus.

A ménfőcsanaki Nórinak és kedvencének szívszorító története van, ugyanakkor tökéletes példái annak, hogy a kutya az ember legjobb barátja, és hihetetlen dolgokra képesek együtt. Én ezt a történetet szeretném most elmesélni Önöknek, mielőtt még véget érne. Bogi ugyanis gyógyíthatatlan beteg, és már csak hónapjai lehetnek hátra.

Ez a sztori talán már nem mindenkinek ismeretlen – egy blog őrzi kettőjük közös életútját, s a kalandokról akár Önök is olvashattak, ahogy a bakancslistáról is, amit Nóri álmodott meg azért, hogy elfeledhesse kicsit a szörnyű valóságot, és kutyáját a végsőkig boldoggá tegye.

 

 

Nekem volt szerencsém megismerni Bogit személyesen, de sajnos már a szivárványhíd lábánál. Gazdájával érkeztek a Győr Plusz Média stúdiójába egy megindítóan őszinte beszélgetésre. Nóri le sem tagadhatná, hogy számára a kutya körül forog a világ: mancsos sapkában volt, pulóverben a kedvence nevével, fényképével és kutyusos nyaklánccal – egy igazi kutyaimádó, aki mindent megtesz négylábú barátjáért, és ahogy csak lehet, ezt közvetíti is mások felé. Bogira nézve egy csodaszép kutyust láttam, aki nagyon okos, és aligha mutatja jeleit annak, hogy fájdalmai vannak – nyugodtan terült el a stúdió szőnyegén, a gazdi lábánál, egy-egy jutalomfalatért pedig hatalmas volt a lelkesedés. Eleinte vidáman feledkeztünk meg arról, hogy beteg, visszatértünk nyolc évvel ezelőttre, a kezdetekhez.

Nóri húszéves volt, és szeretett volna végre egy saját kutyát, aki hűséges társa lesz. Bár akkor még semmit sem tudott az állattartásról – a négylábút etetni, itatni kell és szükséges a séta – érezte, hogy itt az ideje az örökbefogadásnak. A Győri Állatmenhely kézenfekvő volt számára, hiszen addig is gyakran adományoztak az árva állatoknak, amikor csak lehetett, és mentett például cicust utcáról. Tudta, hogy szeretne egy hontalan kutyusnak segíteni. Szeretett volna egy kutyatkölyköt, aki vele nő fel, akit ő nevel, ő tanít meg mindenre – de azt nem sejtette, hogy az állat nem éri majd be sétával, és fenekestül felforgatja az egész életét. Ahogy azt sem, hogy nem él majd tizenhat évig.

 

 

Azt mondja, nem ő választott, Bogi döntött úgy, hogy hazamegy vele. Az apró kutyusokat nézve egy barna-fehér csöppségen akadt meg a szeme, aztán jött egy fekete-fehér kicsilány, előbújt a házából, odarohant a kennel rácsához, és felugrott. Ő volt Bogi. Nóri kivette, és érezte, eldőlt minden: Bogi megnyalogatta, s akkor már mindketten tudták, a közös életük elkezdődött, ezentúl egymás legjobb barátai lesznek.

Nóri egy engedelmes, jólnevelt kutyára vágyott, olyanra, akit bátran vihet magával bárhová, és nem kell félnie attól, hogy rosszul viselkedik vagy meglóg. Hamar rá kellett jönnie, hogy ehhez azonban kutyaiskolára lesz szükség. Alig öthónaposan kezdték a tanulást, és annyira megtetszett mindkettőjüknek, hogy öt évig rendszeresen látogattak külöböző kutyatanodákat. Ez a gazdinak éppoly hasznos volt, mint az ebnek – Nóri sok új ismerőst, barátot szerzett a kutyájának hála. „Nagyon zárkózott voltam mindig is, és az, hogy kapcsolatokat alakítsak ki, teljes mértékben neki köszönhető” – meséli a gazdi, aki úgy érzi, Bogi felszabadította.

 

 

„Mindenképp akartam kutyás programokat, ahol fejlődünk mind a ketten” – fogalmaz Nóri. Így nem is csoda, hogy sosem unatkoztak: obidience, trükksuli, szépségverseny, hard dog race, kutyás futás és agility – mindenbe belekóstoltak, amibe csak lehetett, és sorra gyűjtötték az érmeket. Bogi imádta ezeket az alkalmakat, már előre tudta, mikor van iskolanap vagy épp agility, és alig bírt magával, annyira várta. A kutyus nagyon gyorsan tanult, olyannyira, hogy a gazdi iskolán kívül is sok trükköt tudott megtanítani neki: kutyatánc, ugatás, de még számolás is, bátran megkérdezheti tőle, mennyi egy meg egy vagy kétszer kettő. Arra pedig kifejezetten büszke, hogy egy menhelyi, keverék kutyával ennyi mindent el tudott érni, szerinte ez egy jó példa lehet mások számára is. „Be akartam bizonyítani, hogy egy menhelyi kutya is mehet agility versenyre, nyerhet szépségversenyt, meg lehet tanítani vele bármilyen trükköt, nem csak fajtatiszta kutyákkal.” Ez sikerült is neki, hiszen mindent elértek, amit kitűztek célul.

Nóri és Bogi nemcsak a tanulásra összpontosítottak, az évek során sokat sétáltak, kirándultak, még közös nyaraláson is voltak a horvát tengerpartona gazdi igyekszik mindenhová magával vinni kedvencét, aki miatt nemcsak nyitottabb lett, de a kutyák megszállottjává is vált. Azt mondja, azóta sorra falja a kutyusos könyveket. Nóri jelenleg egy győri óvodában dolgozik, de amikor csak lehet, igyekszik a kutyákra összpontosítani: egy továbbképzésre is elmegy, ahol megtanulhatja, hogyan lehet bevonni az állatokat az óvodai életbe. Bogi ösztönözte arra is, hogy elkezdje a kutya fizioterapeuta képzést a fővárosban, ahová persze a bundás kispajtás is rendszeresen vele tarthat. „Miatta kezdtem el, hogy idős korában tudjak segíteni rajta, hogy ne legyenek fájdalmai” – magyarázza. Akkor még nem is sejtette tehát, hogy kedvencének nem adatik meg a hosszú öregkor.

 

 

A sok-sok boldog emlék felidézése, a gazdi és kutyusa közti mély és erős kapcsolat kitárgyalása után rá kell térnünk a fájdalmas tényre is: Bogi beteg. „Az első tünete az volt, hogy sántított a jobb hátsó lábára, aboszolút nem használta, feküdt, sírt” – idézi fel a probléma előjeleit Nóri. Azt mondja, bár azonnal állatorvoshoz vitte, nem tudták megállapítani, mi lehet a baja. A fájdalomcsillapítóknak köszönhetően már nem sírt a kutyus, de nem mutatott javulást, ebbe pedig a gazdi nem tudott belenyugodni. Miután több orvos látta az állatot, s MRI-t javasoltak – amiről egyébként a kutya fizioterapeuta képzésen is épp tanultak akkor Nóriék –, úgy döntött, hogy elviszi a kutyust MRI-re. „Egyszer szóltak ki, hogy kontrasztfestést is csinálnak, úgyhogy tovább tart, hát akkor már éreztem, hogy valami nincs rendben. Aztán kihozták, és mondták, hogy daganat” – meséli azt a nehéz, novemberi pillanatot Nóri, amikor kiderült, Boginak daganat van a gerinccsatornájában, amit nem lehet műteni, és alig pár hónapja maradt hátra.

Belegondolni sem könnyű, mit tehet egy ember, miután megtudja, hamarosan elveszíti a számára legfontosabb társat. Nóri sokáig csak szenvedett ettől a tudattól, de semmiképp sem szeretett volna rossz hatással lenni Bogira, úgyhogy az ő érdekében erőt vett magán: létrehozott egy blogot és egy bakancslistát a kutya számára. Azt mondja, azért tette, hogy legyen Bogiból valami maradandó, hogy kiírja magából mindezt, s vissza tudja nézni a nyolc évet, képekben. „A bakancslistát is azért írtam, hogy lehessenek még céljaink. Hogy ne zuhanjak annyira magamba tartósan, mert ő nem tudja, hogy mi a baj. Ő maximum annyit érez, hogy ott neki fáj, és fogalma sincs miért, mi történik. Láttam, hogy látja rajtam, és ez rá is rossz hatással volt: bújósabb lett, feküdt egész nap és semmihez sem volt kedve” – beszél Nóri arról a szörnyű időszakról, amikor eldöntötte, kell, hogy legyen számukra cél, s ezt a lehetőséget a bakancslistában találta meg. Az ötletet egyébként Lauren Fern Watt: Egy Kutya bakancslistája című könyve adta.

 

 

Boginak folyamatos fájdalmai vannak, de gazdája mindent megtesz, hogy elfeledtesse vele a kegyetlen valóságot, és visszavigye őt azokba a boldog pillanatokba, amelyekben úgy véli, a legjobban érezték magukat együtt a múltban. „Ahogy leírtam a nyolc évünket, átgondoltam, hogy hol volt nagyon jó, és hol tudnék én is megfeledkezni a problémájáról” – mondja Nóri. Ennek megfelelően állította össze a bakancslistát is, amelyre felkerült például a séta a Balaton partján, kirándulni a Bakonyba, szétrágni egy új plüssállatot, új trükköt tanulni vagy kutyás szálláson aludni. Ezek közül már nagyon sok kívánság teljesült, Nóri próbált mindent megvalósítani még januárban, mert az orvosok azt jósolták, Bogi már csak februárig, maximum márciusig maradhat vele. Ehhez képest a kutya állapota stagnál, nem romlott. A körülményekhez képest boldogan pipálják ki együtt a különböző pontokat, és egy újabb kutyás szépségverseny például még hátra van, ezért remélik, minél hamarabb lesz lehetőségük benevezni egy megmérettetésre.

Bár Nóri próbál erősnek látszani, a betegség gondolata azonban nem hagyja őt nyugodni: „azért bennem van, ezt nem tudom elfelejteni meg kizárni sem.” Azt mondja, visszamentek ugyanarra a tatai kutyás szállásra, ahol nyáron csodásan érezték magukat, de közel sem volt ugyanaz, mint akkor. „Esténként azért sírtam” – vallja be a gazdi, aki küzd az érzéseivel. Hozzáteszi, igyekszik úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de nem megy igazán, hiszen sokkal jobban félti a kutyáját, és nagyon odafigyel rá. „Egy rossz mozdulat, és a daganat újra nyomhat ideget.” Ettől függetlenül például visszatértek az agility sporthoz, amit Bogi imádott. Csak könnyű, nem megterhelő feladatokat végezhet el a kutyus, de legalább azt csinálja, amit szeret, még betegen is, és ettől úgy tűnik, nagyon boldog.

 

 

Azt mondják, a kutya elvesztése lehet olyan fájdalmas, mint egy szerettünké vagy akár még fájdalmasabb is. Ezt Nóri is így látja. „Ő nekem nyolc éve a legjobb barátom, a lelki társam, elmondok neki mindent. Ő az, aki hazaérek a munkából és egyből ott van, örül és mosolyt csal az arcomra, minden előtte lévő problémámat elfelejtem” – magyarázza Nóri. „Hiába tudom, hogy egyszer nem lesz, erre nem lehet felkészülni szerintem” – mondja a gazdi, aki úgy gondolja, egy új kutya lesz az egyetlen túlélési esélye. Ismét a Győri Állatmenhelyről szeretne majd örökbe fogadni, ha arra kerül a sor, de egy dologban biztos, ilyen kutyája nem lesz még egy, mint Bogi.

 

Bodrogi Sára

Fotó: Marcali Gábor

Tovább a gyorplusz.hu-ra
×