Lentulai Attila lelkésznek nyugdíjasként is tele a naptárja

Lentulai Attila lelkésznek nyugdíjasként is tele a naptárja

A napokban búcsúztatták el a hívők a lelkészüket, a 66 évesen nyugdíjba vonuló Lentulai Attilát. A lelkipásztor az idén Szent László-díjat kapott, mert karitatív tevékenységével, a különböző egyházi közösségek közötti együttműködés elmélyítése érdekében példamutató tevékenységet fejtett ki.

Látom, építkezik tiszteletes úr!

Már négy éve megvan ez az ingatlan itt Ménfőcsanakon, de eddig parókián laktunk, ami ugye csak átmeneti szállást jelent. Most költözünk be ebbe a családi házba, látja, még hegyén-hátán vannak a bútorok, alig férnek el, szűkebb lett a helyünk. Van tehát még dolgunk a költözéssel, meg hát a kertet is rendbe kell hozni. Termelek majd zöldségeket itt az udvaron.

A reformátusoknál mennyi a nyugdíjkorhatár?

Hatvanöt éves korától kérelmezheti az ember, de hetven évesen automatikusan nyugdíjba kell menni.

 

 

Ön viszont még csak 66 esztendős.

Mondhatnám a közkeletű kifejezéssel, hogy a csúcson kell abbahagyni. És igazat is mondanék, hiszen tényleg csúcs volt számomra a Szabadhegyen eltöltött idő. Itt minden alkalommal úgy szólíthattam az embereket, hogy kedves testvéreim.

Miért, máshol hogyan köszöntötte őket?

Mindig így, de előfordult, hogy találóbb lett volna azt mondanom, kedves padjaim, mert alig ült bennük egy-két ember. Én azonban egy vagy három embernek is ugyanúgy tartottam istentiszteletet, mint Szabadhegyen, ahol kétszáznál mindig többen voltak. Sok mindent átélt, megtanult az ember élete pályája során. Az Őrségben például még a párttitkár fiát is megkereszteltem, más alkalommal rezes bandát vezényeltek vasárnap délelőtt a templom elé, hogy ne tudjak prédikálni. Láttam szerencsétlen sorsú embereket, láttam szegénységet, kiszolgáltatottságot, megalázást és igazságtalanságot, próbáltam vigaszt nyújtani, de láttam emberi jószándékot, méltóságot és hűséget is. Így teljes az életem,

Idézzük fel a pályája kezdetét.

Ácson gyerekeskedtem, a szüleim vallásosan neveltek, a faluban négyszázan jártunk hittanra akkor, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, amikor még igen fényesen világított az ötágú vörös csillag. Az ottani lelkészt Körmendi Lajosnak hívták, három év orosz hadifogsággal a múltjában látta el a lelkipásztori feladatokat. Tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt. Mélyen megérintett a hit, az ottani vallási élet, „csontjaimba rekesztett tűzként", hogy Jeromos prófétát idézzem. Ott ragadtam. A lelkész felesége orgonálni tanított, Debrecenben elvégeztem a kántorképzőt. Már érett fejjel, huszonnégy évesen kezdtem el teológiát tanulni, előtte dolgoztam az akkor még létező győri textiliparban, voltam meós és tervszerű karbantartó is. Végül azonban nem tudtam menekülni a „hívás” elől és lelki pásztor lett belőlem.

Hol kezdte a papi hivatását?

Budapesten, a Kálvin téri templomban orgonáltam is, aztán elhelyeztek az Őrségbe. Gyönyörű éveket töltöttem ott, pedig szénakaszáláskor csak páran jártak templomba, de sok volt az őszintén hívő, tisztességes, egyenes ember. Viszonylag sok földjük volt, ám a nagyon rossz minőségű. alacsony aranykoronájú talajról annyi termést sem tudtak betakarítani, ami a kötelező beszolgáltatáshoz kellett. Ismertem olyanokat, akik az Őrségből Mosonmagyaróvárra vagy Dunaújvárosba jártak dolgozni, hogy szert tegyenek annyi termésre, amennyit behajtottak rajtuk… Olvasott, már akkor osztrák tévét néző, nyitott emberek voltak az őrségiek, nagyon megszerettem őket, de ők is számon tartanak talán a mai napig is. Már rég Szabadhegyen voltam, amikor egyszer elmentünk egy őrségi kirándulásra. Az egyik faluban a buszunk elé álltak, mondták, tökfesztivál van, lezárták a települést, forduljunk vissza. Amikor megismertek, azonnal leszállították a buszról az embereket, mindenkit itattak, etettek, kaptunk egy nagy kosár buktát is útravalónak. Szóvá is tette a két fiam, hogy nem kellett volna eljönnünk onnan, ahol ennyire szerettek.

Tényleg, miért jöttek el?

A feleségem radiológus orvos, a szombathelyi kórházban dolgozott. Hajnalban kelt, három átszállással jutott be a munkahelyére, este ugyanígy haza. Ezt nem lehetett a végtelenségig csinálni. Pedig nagyon jól megértettük egymást az őrségi emberekkel. Soha nem felejtem, amit a professzoraink mondtak a teológián: akárhová kerülsz, tanulj meg az ott lakók nyelvén beszélni, s az ő eszükkel gondolkodni. Ez a tanács mindig, mindenhol bevált.

 

 

Győrben olyan református hitéletet szervezett, hogy egy katolikus pap szerint „Szabadhegy a reformátusok Mekkája lett."

Sokan voltunk, ezerszázan. Tizennyolc év 5 hónapot töltöttem el ott, ez egész pályám, életem meghatározóan szép korszaka volt.

Igaz, hogy a nagy érdeklődés miatt a karácsonyi istentiszteletet négyszer kellett megtartania, hogy mindenki beférjen a templomba?

Nem négyszer: ötször. De korábban azt kérdezte tőlem, miért kértem a nyugdíjazásomat. Az az igazság, hogy ugyan nem fáradtam el, de néha már éreztem magamon a türelmetlenséget. Nem akartam megvárni, míg más is észrevegye rajtam. Három cikluson át a pápai egyházmegye esperese is voltam, 54 egyházközség tartozott hozzám, meg a pápai kollégium. A zsinat határozata alapján legfeljebb három cikluson át lehet pápai esperes az ember, ezért kellett elköszönnöm ettől a nagyon megtisztelő, és igen felelősségteljes feladattól.

Tud nyugdíjba menni egy lelki pásztor?

Persze, hogy nem tud. A naptárom már most tele van, rengetegen kértek meg, hogy távollétükben, szabadságuk alatt helyettesítsem őket. Ezen kívül megtérek a gyökereimhez, rendszeresen visszajárok Ácsra is.

Milyen igével búcsúzott el a szabadhegyi híveitől?

Az Apostolok cselekedeteiből azzal a fejezettel, hogy „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett."

A helyettesítésen kívül mit tervez a nyugdíjas életére?

Naponta szeretném gyakorolni az orgonálást. Itthon egy harmóniumon, s az evangélikus templomban lévő orgonán is. Mindig fontosnak tartottam, hogy a különböző egyházi közösségek megismerjék, megértsék és támogassák egymást. Boldog és büszke vagyok rá, hogy a Szent László-díjra felterjesztők, s a díjat nekem adományozók ezt a törekvésemet észrevették. Mit tervezek még? Mindig is érdekelt az egyháztörténetet, sok könyvet kell elolvasnom ebből a témakörből. Szabadhegynek a szolgálati éveimre eső történeteit sokak ösztönzésére már papírra vetettem, s könyv formájában meg is jelent.

 

Szerző: Hajba Ferenc

Fotró: O. Jakócs Péter

,

 

 

 

Tovább a gyorplusz.hu-ra
×