„Százévesen tanultam meg újra járni”

„Sokszor éjjel is kapálok álmomban. Nagyon szerettem, most is szívesebben csinálnám, mint hogy itt üljek” – mondja az első világháború kitörésekor született Iván Jánosné Erzsi néni. Nádorvárosi otthonában látogattuk meg az idős asszonyt, aki százéves volt, amikor újra tanult járni.

A nagyszoba egyik foteljében fogad minket Erzsi néni, aki nemrég ünnepelte 103. születésnapját. Az asztalon sütemény, kávé és üdítő, így várnak bennünket a két lányával a nádorvárosi lakásban, ahol évtizedek óta él.

A város egyik legidősebb lakója abban az évben született, melyet a történelemkönyvekből szerte a világban megjegyeznek, s abban az időben nőtt fel, amikor még országunkat Magyar Királyságnak nevezték. Tisztes szegénységben nevelkedett nyolc testvérével együtt, „nehéz, de szép gyerekkorunk volt” – emlékszik vissza a ma is jó memóriával rendelkező idős hölgy. „Szegény apámat elvitték a frontra, '18-ban jött haza. A háborús megpróbáltatások miatt sokáig betegeskedett, végül '40-ben halt meg” – mesél az első nehéz éveiről. Az édesapa „győri gyerek volt”, tanítónak került el a faluba, ahol aztán egyik tanítványát vette feleségül. Erzsi néni sokat segített a családnak, például zsemléket hordott ki a szomszédos falvakba. A munka szeretetét szüleitől kapta, s úgy érzi, ez az, ami a mai napig élteti. Ez lehet szerinte a „titok” – amit annyi tudós szeretne megfejteni –, az ő hosszú életének titka. Amit pedig az életútját hallgatva már mi teszünk hozzá a titokfejtéshez, az a szilárd akaraterő és élni akarás a sok nehézség ellenére, s a szerető és gondját viselő családja. A születésnapon is vagy húszan voltak Erzsi nénivel, „nagyon rendesek a gyerekek, a két unokám és a hat dédunokám, minden öregnek azt kívánom, hogy úgy bánjanak vele, mint ahogy énvelem” – mondja.

 

Erzsi néni lányai, Edit és Aranka ölelésében. Vigyáznak rá.

 

A második világháború Budapesten érte, itt ismerkedett meg férjével. A háború elől költöztek el hat év után férje szülővárosába, Vasvárra, „mert Pesten nem győztem az óvópincébe futni a gyerekkel. Röpködtek a repeszdarabok a fejünk felett, borzasztó volt. Nem szeretném, ha a gyerekeim megérnék ezt, amit én” – tűnődik, és azzal folytatja, azt se hagyjuk ki, hogy mennyit csépelt és kapált, „talán többet, mint más. Sokszor éjjel is kapálok álmomban. Nagyon szerettem, most is szívesebben csinálnám, mint hogy itt üljek” – emeli fel picit szelíd hangját, de lányai azonnal csitítják: „anya, te ledolgoztál annyit, mint néhányan együttvéve.” Mesélik, mielőtt iskolába vitte őket, már kint volt a mezőn, utána újra munkába állt, éjjel főzött és mosott a családra, de arra mindig volt ideje, hogy a gyerekek elé menjen az iskolába, hogy együtt lehessenek. Győrbe '61-ben került a család, Erzsi néni a Keksz- és a Richards-gyárban dolgozott, nyugdíj után pedig a Kesztyűgyárban tevékenykedett még több mint öt évig. „Szegény férjem nagyon korán meghalt, sokáig betegeskedett” – mondja többször a beszélgetésünk alatt, s számos történet előkerül a nagyszobában a 43 éve elhunyt férjről és édesapáról.

 

Erzsi néni 103 évesen is derűs

 

Mikor az egészségéről érdeklődünk, elmondja, hogy most már rosszul lát, nagyothall és az ízületei sem a legjobbak már. Századik születésnapja előtt néhány hónappal életmentő műtéten esett át, bélcsavarodás és köldöksérv miatt kellett megoperálni. „Az orvos azt mondta a lányaimnak, ha nem műtenek, reggelre meghalok. Jó, hogy így döntöttek.” Erzsi néninek szinte újra kellett tanulnia járni, de a család segítette, s a nagy akaraterő olyannyira munkálkodott benne ekkor is, hogy a járókeretet is elhagyta három hét után.

„Tessék meginni a kávét, mert kihűl” – szól rám közben Erzsi néni, aki reggelente ágyba kapja a lányától a koffeines italt, majd délben is iszik egyet tejjel. S hogy most már egyre melegebbek a napok, talán a ház előtti padra is ki tudnak ülni, ahol sokan megállnak beszélgetni velük. „Ha pedig minden jól megy, júniusban lesz a dédunokájának az esküvője. 28 évesek lesznek a legnagyobb dédunokák, az ikrek” – tudjuk meg a lányaitól.

A születésnapokra is jönnek egyébként az egész utcából, s miközben a „lányok” felelevenítik a találkozások s a régmúlt történeteit, az édesanyjuk fiatalosan kuncog. „A szüleink nagyon szerettek bennünket. Ezt a szeretetet visszük tovább” – hangzik el többször is a nagyszobában, s nekünk kétségünk sincs ebben, miközben hallgatunk, és újra veszünk egy vaníliás kiflit a tálból.

 

Zoljánszky Alexandra

Fotó: Marcali Gábor

Tovább a gyorplusz.hu-ra
×