A mi generációnk eddig nem találkozott olyan ellenséggel, amely elől muszáj folyamatosan menekülni, szükséges az állandó védekezés. Most viszont bujkálunk, és nem szégyen a visszavonulás sem.

Ráadásul ez egy olyan ellenség, amelynek csak ismerkedünk az igazi erejével, amely szemmel láthatatlan parazita, amely még akkor is képes sokáig álcázni magát, amikor kiszemelt áldozata már hordozza, és sejtelme sincs, hogy hamarosan harcolnia kell.

Menekülünk, bujdosunk, visszavonulunk, mert támadni még nem tudunk, de persze megadni sem szabad magunkat.

A rejtekhelyet szolgáltató otthonainkban viszont most van idő elgondolkodni, hogy a magát a tápláléklánc csúcsára helyező, nagyon gyakran önző és kapzsi emberi faj felelős-e azért, hogy ide jutottunk. Vajon az alapszükségleteinket mérhetetlen mértékben meghaladó igényeink, az anyagi javak halmozása, a harácsolás, ingóságaink és ingatlanjaink gyakori cserélgetése, esetenkénti vagy mindennapos hedonista életmódunk folytatása összefüggésben van-e eddig ismeretlen nyavalyák elszabadulásával, vagy éppen a klímaváltozással, az általános felmelegedéssel?

Talán nem most van itt az ideje, hogy államokat, rendszereket, világnézeteket és politikai vonulatokat hibáztassunk évtizedes, évszázados hibáinkért, bűneinkért,

kezdhetnénk saját magunkon, személyenként, egyenként a vizsgálatot. Mi tényleg mindent megteszünk, hogy az utódainkra is gondolva egy ép, élhető, tiszta és békés világban éljünk?

Nem állíthatom, hogy a jelenlegi járvány minden megfogalmazott kérdéssel összefüggésben van, csak lehetőségként tekintek rá. Azonban az ember nem játszhat Istent. Amikor építői a bábeli tornyot az égig szerették volna felhúzni, a Teremtő összezavarta a nyelvüket és szétzavarta őket, így vetett véget az érinthetetlenség, sebezhetetlenség képzetének.

Most nekünk kell felismerni, hogy van olyan, amikor védtelenek vagyunk és másfajta kapcsolatban kell együtt élnünk azzal a természettel, amelyet nagyon hosszú ideje csak kizsákmányolunk.

Amikor azzal kezdtem az írást, hogy lassítanunk kell, rögtön eszembe jutott Kovács Ákos egyik dala, amelyben visszatérő motívumként hangzik el ez a sor: „Most kéne visszafordulni még.”

Igen, talán a lassítás már nem elég…