Boldog szolga vagyok, mert Isten kegyelméből mások javára tehettem valamit az életemben – mondja Benkovich Ferenc plébános, pápai prelátus. Nemcsak falakat épített, hanem emberi közösségeket, ezért öröm tölti el papi szívét, hogy díszpolgári címének méltatásában nem csupán a Szentlélek-templom, az Apor-iskola, a kincstár és az idős papok otthona, vagy a Szent Anna Otthon szerepel érdemként, hanem buzgó lelkipásztori munkája is.

– A hetvenedik születésnapján úgy fogalmazott: „Vívódtam az édesanyámmal, mindenképpen világra akartam jönni.” Ha leltárt készít eddigi életéről, ilyen világra akart jönni?
– Utólag azt mondhatom, igen. Édesanyám úgy szült meg, hogy reggel fölkelt, hátra akart menni megfejni a teheneket, kétszer is nekiindult, de nem volt ideje rá. Siettem erre a világra, ahol átéltem szegénységet, nélkülözést, igazságtalanságot, de szépséget, összefogást, szeretetet is. Mély hitű, tisztességes szüleim példája alapján megdolgoztam mindenért. Az volt a vágyam, hogy egy kis falu lelkipásztora leszek, és ott terelgetem a nyájam.

– Hogyan lett pap, kinek a hatására?
– Bezenyén éltünk, édesapámat 1957 hamvazószerdáján letartóztatták. Volt 22 hold földünk, három lovunk, tehenek, disznók, édesanyámmal ketten tartottuk fönn a gazdaságot. Amit termeltünk, azt meg majdnem mindet le kellett adni, vagy lefoglalással elvitték a háztól. Tízéves voltam, s egyszer munka közben leállított az édesanyám, és azt kérdezte: mit fogsz csinálni az életedben? Azt ne, amit mi csinálunk édesapáddal, dolgozunk reggeltől estig, aztán mégis kenyéréhesek vagyunk. Itt van nagyapád szerszámkészlete, legyél asztalos. De hát nem tudja, édesanyám, hogy nekem Isten szolgájának kell lennem? – válaszoltam. Ő visszakérdezett: Hogyan gondolod, szegény édesapád börtönben, mi meg szinte koldulunk, miből fizetnénk a taníttatásodat? Azért hozzátette: Istennél semmi sem lehetetlen. Aztán hazajött édesapám, megalakult a téesz, a nagyon szegényes kezdeti időszakban a szorgalmukkal tudtak egy kis pénzt összegyűjteni. Nővérem végzős esztergályosként ösztöndíjat kapott, odaadta, így kerülhettem a bencésekhez. Édesanyám, amikor már diakónussá szenteltek, mélyen a szemembe nézett és feltette kérdést: gondold át, végig tudod-e csinálni tisztességgel? Mert ha nem, akkor most hagyd ott, rám szégyent ne hozz!

A ravatalán is megköszöntem neki, hogy az ő szigorú és tiszta erkölcsi normáival indított útnak, ez lett aztán erőforrásom és megtartóm a szép hivatásomban.

– A vágyott kis faluból végül egy nagy városrész lett.
– Ősszel lesz fél évszázada, hogy a papi pályára léptem. Először Nyúlra kerültem, örömmel láttam neki a munkának, de hét hónap után behívtak a püspökségre központi szolgálatra, felszentelő püspököm mellé. Huszonegy évet töltöttem ott. Nekem nem az irodai munka volt a kenyerem, jobban szerettem volna a hívekkel foglalkozni.

Mégis sokat köszönhetek a püspökségi munkának, bizonyos, a későbbi életemben meghatározóan fontos kapcsolataim ott alakultak ki. Pataky Kornél püspök úr érdemesnek talált arra, hogy 1980-ban két évre kiküldjön Párizsba egy ösztöndíjjal. A szocializmus időszakában a győri püspökség épületei voltak a legszomorúbb állapotban. Ezért 1983–84-ben kívülről-bévülről felújítottuk az egészet. Továbbá a Püspökvár falait körbe, valamint a szeminárium oldalát a város komoly segítségével hoztuk rendbe.

Az volt a tervem, vágyam, hogy építek egy új templomot. Párizsi ösztöndíjam idején is állandóan ez járt az eszemben.

– Nem volt ez túl valószínűtlen álom a szocializmus korszakában?
– Ha nem hittem volna az isteni gondviselésben, akkor igen. Párizsi tanulmányom idején azonban találkoztam egy vincés nővérrel, akinek elmondtam, mire készülök. Meglepetésemre azt mondta, ez nem lehetetlen, van itt egy templomba járó libanoni férfi, Jean Hindi, aki pénzt is áldoz a szent ügyekre. Beszélt is vele, s Hindi azt üzente: keressen meg az a fiatal magyar pap és segítek megépíteni a templomát. Végigjártam Németország püspökségeit is. Az első juttatást azonban Jeantól kaptam, 15 ezer dollárt küldött, amikor megláttam a csekket, azt hittem káprázik a szemem.

– Egyáltalán, hogyan kapott engedélyt templomépítésre az 1980-as évek elején?
– Az egykori Kun Béla-lakótelepen nagyszabású panelprogram valósult meg. A katolikusok részéről erős igény mutatkozott egy közeli templomra. A lakótelepi oldalra nem engedélyezték a megépítését, csak a temető melletti elhagyatott részre. Igazából nem is templomra, csak egy 60 négyzetméteres kis kápolnára volt engedélyünk. Azzal érveltek, hogy nagyobb területet nem tudnak adni, mert akkor nem marad hely a temetőben. Fölajánlottam, hogy építünk altemplomot, ahol méltó, urnás és koporsós temetésre is lesz lehetőség. A templom pedig hidat képez az élők és a holtak között. A tervre II. János Pál is az áldását adta. Helyben is voltak olyan, az akkori rendszerhez hű, de tisztességes emberek, akik segítettek.

– Főleg katolikus hívők dolgoztak önzetlenül, vagy mások is?
– Minden szombaton 80-90 ember rakta a téglákat. Nemcsak falat építettünk ott, hanem élő közösséget is. Voltak mesteremberek, hívők és nem hívők, katolikusok és más vallásúak is. 1985-ben, május 25-én elhelyeztük az utolsó vacsora terméből a Szentlélek eljövetelének helyéről kapott alapkövet. Két év múlva már föl is szenteltük. Az ünnepségen ott volt Jean Hindi is, aki később azt mondta nekem: Ferenc, építs iskolát. Itt mindent lehet csinálni, csak katolikus iskolát nem, mert csupán az a nyolc egyházi iskola működhet az országban, amit az állam engedélyezett, magyaráztam. De ha te segítséget akarsz nyújtani, el tudom költeni a pénzt, annak mestere vagyok. Amikor a püspökségen voltam, láttam az idős papjainkat, amikor lerobbantak, Székesfehérvárra kellett őket vinni, országosan az az egy papi nyugdíjasház működött. Borzasztó nyomorban laktak ezek az idős emberek, négyen egy szobában, vizesblokk nélkül. Nagyon a szívembe mart a sorsuk. Győrben, a régi szemináriumot az egyház tulajdonában hagyták, de nem volt pénz a rendbetételére, így csak a könyvtárat tartotta meg a püspökség. A többi része a városhoz került, a tanács meg már el is kezdte tatarozni. Megkerestem a tanácselnököt, aki azt mondta: eddig tízmilliót költöttünk az épületre, ha azt kifizetitek, akkor a tiétek. Hindivel alkudoztam, és adott 200 ezer dollárt. Ehhez még gyűjtöttem 23 és fél millió forintot. 1989-ben elkészültünk az épülettel, beköltözhettek az első lakók, s itt kaptak helyet a győri egyházmegye kincsei, melyek nem sokkal korábban kerültek elő a karmelita templomból, s az esztergomi után ez a legértékesebb egyházi gyűjtemény.

– A kincstár és a papi idősotthon átadásán ön kapta meg az újonnan kikiáltott Magyar Köztársaság legelső kitüntetését.
– Glatz Ferenc minisztertől kitüntetést, Balogh József akkori tanácselnöktől feladatot kaptam.Nem akartok iskolát is építeni a lakótelepre? – kérdezte. Szóltam Hindinek, Jean, most jön a te korábbi elképzelésed, segítesz-e az iskolát építeni? Segítek, felelte. A várostól megkaptuk a területet és 160 millió forintot. Tizenhat tantermeset kértek, ,,de ha nagyobb lesz, az a ti dolgotok”. És akkor gondviselésszerűen bejelentkeztek a marista testvérek, hogy idejönnének Győrbe. Tartományfőnökük úgy látta, ez az ország annyi értéket adott a világnak, ideje viszonozni valamivel. Kolozsváry Ernő polgármesterrel megállapodtunk,hogy az iskola az Apor Vilmos Alapítvány tulajdona lesz – az ma is –, s vele kötött szerződést a város. Rengeteg segítséget kaptunk az emberektől.

135 ezer téglát hoztunk el kézi felrakással Pannonhalmáról, ez volt a csúcs egyetlen szombaton a sok között. A raklapos tégla darabja 18 forint lett volna, én megvettem 7 forintért, darabonként 80 fillérért ideszállítottuk.

Sok önkéntes kellett hozzá, de mindig voltak segítők. 1993 szeptemberében 682 diákkal megkezdődött a tanítás. Utána építettünk hozzá kollégiumot, az alagsorban konditermet, a tetőtérben újabb tantermeket alakítottunk ki. 2002-ben beindult az óvoda. Most a kollégistákkal együtt 1300 diákunk van. Az iskola az én életerőm. Mindennap reggel negyed nyolckor ott kezdem misével a napot, 150-200 gyerek és szülő van ott, mindig feltöltődöm tőlük.

– Az iskola után következtek az idősek szeretetotthonai. Honnan maradt ereje ezek megépítéséhez?
– Amikor felépült az iskola, jelentkeztek az idős emberek, hogy építsek nekik otthont. Hát, mondom, hogyan? De aztán kitaláltam: az altemplomot bővítettük, a város adott egy kis részt a temetőből is, a plébánia udvarát is felhasználtuk, és 1997-re elkészült a 120 fős otthon. Ezt később megtoldottuk, bővítettük, most 380 főre engedélyezett a működése. Közben felépítettük a lelkigyakorlatos és üdülőházat a gyerekeknek Győrújbaráton. Egy félkész épületet meg idősek otthonának alakítottunk ki. Így is beláthatatlanul hosszú az idős várakozók sora. Engem a templom, az iskola, és az idősek otthona építőjeként ismernek sokan, de örülök, hogy a nagyon megtisztelő díszpolgári méltatásba dr. Dézsi Csaba András polgármester úr azt is belefoglalta, hogy emellett buzgó lelkipásztori munkám elismeréseként is kaptam az elismerést.

– Plébános úr, itt a húsvét, miközben egy világjárvány tört ránk. Milyen vigasztaló szavakat tud mondani?
– Higgyünk abban, hogy van gondviselés. Erre az egész életem példa. Amikor fogyóban volt a bizalmam egy ügyben, Isten kegyelméből mindig megérkezett a segítség. Nem lehet persze tétlenül várni, hiszen az Apostol is azt mondja: ha mindent megtettem, akkor is csak haszontalan szolga vagyok. De most, a 73. életévemhez közeledve is boldog szolga vagyok, mert mások javára tehettem valamit, és amit felépítettem, az nem mondott csődöt. Ha az ember beleveti magát a jó Isten akarata szerinti életbe, imádkozik, dolgozik, akkor dacára minden keresztnek – hiszen csak a kereszt által van üdvösség –, lehet méltósággal élni és megnyugodva megöregedni. Ha nemeset, szépet, szentet akarunk létrehozni, azért áldozatot kell hozni. Ezt a magatartást kövessük a járvány idején, a húsvét pedig azt üzeni: van gondviselő atyánk, szerető Jézus Krisztusunk, aki lejött a Földre, hogy megváltson. Terjesszük és magunk is éljük meg az ő tanításait.

Nyitókép: Marcali Gábor
A többi fotó forrása: Facebook