Továbbra is mozgalmas életet él a Győri Nádorvárosi Ének-zenei Általános Iskola 2014-ben nyugdíjba ment igazgatója, Zsegora Csaba. Hagyománytisztelő és innovatív szemléletével úgy működtette huszonhárom éven át az intézményt, mint egy jól menő vállalatot. Aminek persze szíve is van, mégpedig több ezer: a rengeteg eredménye ellenére a négy és fél ezer tanítványára a legbüszkébb, s arra, hogy rossz szót soha nem kapott tőlük.

A többek mellett műszaki oktató és mérnök tanári végzettségű pedagógus informatikát és technikát tanított, ma kuratóriumi elnök, a Győri Zenei Nevelési Konferenciák egyik szervezője és jelenleg főállású nagypapa. Március 15-én Pro Urbe díjjal tüntette ki az önkormányzat, ennek apropóján beszélgettünk vele telefonon.

Úgy hallottam, hogy ha kidobták az ajtón, akkor is visszamászott az ablakon a diákok és a munkatársai érdekében. Miként emlékszik vissza, mindig is agilis volt?

Azt hiszem, igen. Ha meg voltam győződve arról, hogy a kollégák és a gyerekek érdekében tenni kell valamit, akkor küzdöttem. Ha tudomásul kellett venni a megváltoztathatatlan döntéseket, akkor alkalmazkodtam.

Ehhez kell a tapasztalat, hogy felmérjük, mikor melyik a célravezetőbb.

Pontosan. Ismerni kell a játékterület nagyságát, a lehetőségeket, meddig lehet elmenni, a falnál tovább nem érdemes.

Harminchat évig tanított a „Kálvária-iskolában”. El sem tudta volna képzelni máshol?

Előtte az iparban dolgoztam, de a pedagógus szüleim beoltottak a hivatás szeretetével. Határtalan szerencsém is, hogy nem pedagógusként kezdtem, hanem mint gépész dolgozhattam például a Graboplastnál, és a legkorszerűbb vezetéstechnikai elveket, gyakorlatokat láthattam, majd ezeket átültethettem az iskolai munkába. Az iparban látott szemléletet hoztam magammal, olyat, ami egy jól menő vállalat sajátja.

Az említett évekből aztán huszonhármat igazgatóként töltött. A műszaki irányultság hogyan fért meg az iskola profiljával, az ének-zenével?

Nagyon könnyen. Nem nekem kellett a legjobb pedagógusnak lenni, mert kiválóságok dolgoztak az intézményben. A lehetőségeket, a feltételeket, a körülményeket kellett biztosítanom hozzá. Amellett, hogy van pedagógiai végzettségem, hatalmas empátiával kellett rendelkeznem mindenki: a zenészek, a matematikusok, a magyarosok, a testnevelők irányába. Könnyű volt, pontosan azért, mert tanultam szervezéstant, sok olyat, ami viszonylag távol áll az iskolavezetéstől. Készítettem például munkaidőtérképet, megnéztük, hogy ki mivel leterhelt, hogyan használja ki a munkaidejét. Kiderült, hogy felesleges funkciókat is ellátnak a pedagógusok, ezeket megszüntettük. Az elsők között voltunk, akik számítógépesítettük az iskola ügymenetét.

Tulajdonképpen a mérnöki gondolkodást vegyítette a pedagógiai szemlélettel.

Pontosan. Az igazgatóságom második évében sokat kínlódtunk az iskolabezárások miatt. Nehezen, de nekünk sikerült túlélnünk. Rájöttünk, hogy nem lehet egy helyben, nyugodtan ülni, és várni a gyerekeket, hogy majd beszédülnek, próbáltunk több lábon állni. Az ének-zene kiemelt oktatása volt az első, amit életben tartottunk. A ’90-es évek elején nem kaptam ezzel kitörő fogadtatást, de utánajártam, hogy milyen előnyei, pozitív hatásai van a gyerekekre, és így tudtam érvelni a szülőknek. Ilyen például a közösségformáló ereje, és az, hogy pontosságra, precizitásra irányuló munkát követel meg a kórusban való éneklés, a hangszeres képzés. Ezzel sikerült a szülőket megnyernem. Kis híján becsuktak bennünket a ’90-es évek elején, de amikor sikerült évről évre a létszámot 15-20 fővel bővíteni, a döntéshozók is látták, hogy keresett iskola lettünk. Nem elit, hanem egy minőségi iskolát szerettem volna, amely minden gyereknek a legjobbat adhatja, a gyengébb és a kiváló paraméterekkel rendelkezők számára is.

Készültem én is az ének-zene oktatásának hatásairól. Azt olvastam, hogy még a hormonháztartás egyensúlyához és a félelmek leküzdéséhez is hozzájárul.

Előbbiről nem tudok, de tessék elképzelni, hogy egy dadogós gyerek is énekelhet gyönyörűen! Sikerült rávenni az egyik beszédhibával küzdő diákunkat, hogy énekeljen a többiekkel együtt. Sikerélményt kapott, és nemsokára kinőtte a dadogását. Járt egy olyan kissrác is hozzánk, aki 16 dioptriás szemüveget hordott. El tudja képzelni, hogy az a gyerek focizott? Azt, hogy elvittük sítáborba és megtanítottuk síelni? Persze ehhez kellettek a kollégák, akik beálltak mögé, a derekára kötöttek egy hevedert, és folyamatosan instruálták. Mindent meg lehet csinálni! Sokat tanultam annak idején Zsolnay tanár úrtól, például egy mondata mélységesen belém ivódott: minden gyermek tehetséges valamiben, csak meg kell találnunk, hogy miben. Ez tökéletesen igaz. Olyan gyerekek is jöttek hozzánk, akikről mások lemondtak, majd például a sport és a néptánc által sikeresebbek lehettek a tanulásban is nálunk. Csoda dolgok voltak ezek.

A támogatói közeg hozta ki belőlük a sikert?

Maga a környezet, mondják is: genius loci, a hely szelleme. Sokat tanultam az elődeimtől, a múlt századba visszamenőleg, hogy mivel igyekeztek akkoriban a gyerekeket megfogni, a tulajdonságjegyeiket, teljesítményüket javítani.

Ez most is működhet, ebben a felfokozott idegrendszerű világban?

Hogyne. Ha a gyereket partnerként fogadja el a pedagógus, akkor ő is úgy viszonyul hozzá. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.

Tartja a kapcsolatot a kollégáival, belelát a most zajló digitális oktatásba?

Nyugdíjban vagyok, de nem mentem nyugdíjba, pedagógusként működöm. Továbbra is az iskola Pro Talentum Alapítványa kuratóriumának elnöke vagyok. Heti kétszer, háromszor is bejárok. Pontosan tudom, hogy a kollégák mit csinálnak, milyen a napi munka. A két unokám is ebbe az iskolába jár, egyik felsőbe, a másik alsóba. Győrben nagyon szerencsés a helyzet, de itt is akadnak gondok bőven. A mi iskolánkban sem volt mindenki ellátva internettel. A feltételek egy részre hiányos volt, de sok helyről sikerült beszerezni tableteket, okostelefonokat. Sok következtetést vonok most le, ha elmúlik a járvány, az oktatásban is megváltozhat a jövő. Lényegesen kisebb szerepe lesz valószínűleg a tankönyveknek, és a tanároké is módosul. Abban reménykedem, hogy a mostani időszak pozitívumait tovább lehet vinni. A digitalizációé a jövő. Annak idején a saját rendszerfejlesztőnk kidolgozta az e-naplózást, és az elsők között voltunk, akik e-táblákat használtak. Nem volt egyszerű a munkatársakkal elfogadtatni ezt a döntést, ma viszont az előbbi kötelező, utóbbi pedig magától értetődő mindenhol.

Azért megesett, hogy „átugrotta a falat”, például önnek köszönhető, hogy a boldog, vírusmentes időkben nem okoz gondot az iskolában a mindennapos testnevelés: 2001-re kijárta, hogy legyen tornaterme az iskolának. Még egy csíkos dresszes fotót is láttam önről…

Nem volt egyszerű, 7-8 évembe került, amíg sikerült ezt elfogadtatni. Többször megfenyegettek közben, környezetvédők támadtak. De én úgy gondoltam, hogy ötszáz gyerek érdeke legalább olyan fontos, mint tíz fa az udvaron. Ráadásul ezek kanadai nyárfák volt, amikor hömpölygött az udvaron a pihéjük, jó pár gyerek szeme begyulladt. Azt mondta az egyik kollégám, akkor lesz tornatermünk, ha a nádorvárosi tornaegylet tart itt tagozatot. Egy másik azt mondta, akkor valósul meg, ha az ő lovas szobra áll majd az iskola udvarában. A harmadik azzal viccelődött, hogy az udvaron fog fürdőzni egy kádban, ha megépül a csarnok. Mindenkin behajtottam az ígéretét, kádat hozattam, a szobrot persze papírmaséval készítettük, a tornaegylet pedig tagozatot tartott század eleji stílusban, nagy bajusszal, keménykalappal, hoppmesterrel az új tornatermünkben. Beöltözött a kivitelező, a beruházás irányítója, a szülői munkaközösség vezetője, a tesitanárok, a sítáboros vezető és persze én is. Nálunk mindig történt valami sztori. Az iskola vezetése nemcsak a munkám, hanem a hobbim is volt. Nagyon jó, ha az ember örömmel dolgozhat.

Úgy tudom, van egy másik hobbija is, mégpedig a horgászat. Kijár mostanában is a partra?

Honnan tud maga mindent? Persze, de manapság már csak a Balatonon horgászom, bár mostanában inkább nem rizikózok vele. Viszont tessék elképzelni, régen horgásztáborokat is szerveztünk! Gyakran jártunk például a Szigetközbe, ilyenkor biciklivel mentünk, a cuccainkat meg kisbusszal hozták utánunk. Útközben megálltunk, felfedeztük a kulturális környezetet, a növény- és állatvilágot is.

Egy ilyen mozgalmas életet élő ember hogyan viseli a mostani, otthon töltött mindennapokat?

Most még mozgalmasabbak a napjaim, mert a kisebbik lányom és a négyéves unokám március óta nálunk laknak. Reggel fél 8-tól este 9-ig kemény kiképzést kapok. Nem unatkozom, mert az űrsiklóktól kezdve a világ leggyorsabb repülőgépéig mindent megkeresünk az interneten. El kell magyarázni, hogy a külső meghajtók hogyan működnek, a hőfúvókák, a rögzítők, a külső üzemanyagtartály, és így tovább. És persze mindenre van egy miért kérdés is.

Ezt biztosan élvezi!

Én nagyon. De azért fárasztó is.

Van még valami, amit be tudok dobni, aztán egyelőre kifogytam az információkból önről. Közeleg a születésnapja. Szokott ilyenkor kívánni?

Nem, de legyen, kívánok egyet! Ha lehet, térjen vissza az élet a normális mederbe. Ezt szeretném, minél gyorsabban, mindnyájuknak.