A járvány elleni küzdelem fősodrában szolgál az a magyar főnővér, aki oroszlánrészt vállalt a genovai kórházhajó kialakításában és működtetésében. A napok összefolynak számára, ám a gyógyult betegek köszönete mindenért kárpótolja. Ha vége a járványnak, Madagaszkár a következő úti cél. Zsirai Éva a hajó fedélzetéről nyilatkozott nekünk.

„1988-ban költöztem Olaszországba, de Angliában is dolgoztam, kezdetben ápolónőként, majd folytatva tanulmányaimat, főnővérként” – kezdi történetét Éva, aki már épp váltani készült, amikor Olaszországot is utolérte a járvány. „A rehabilitációban nagy tapasztalatot gyűjtöttem, emellett pedig alternatív kezeléssel is foglalkoztam, és 30 év után valami merőben újat szerettem volna kipróbálni: Márciusban indultam volna Madagaszkárra önkéntesnek, egészen pontosan egy rendelőben sebkezeléssel és egészséges életmódra ösztönző felvilágosítással, betegségmegelőzéssel foglalkoztam volna. A járvány miatt azonban meghiúsult az utazás.” Éva tehát Genovában maradt, ahol keresték, hívták az egészségügyi dolgozókat, hiszen egyre több volt a beteg, a helyzet egyre súlyosbodott. „Jelentkeztem a kórházban, ahol tulajdonképpen csak néhány napot dolgoztam, mert időközben közölték, hogy a kikötőben egy üdülőhajót fognak átalakítani a Covid-19-betegek számára.”

Éva tehát az első perctől ott állt a fedélzeten, és nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy az egészségügyi személyzettel és a hajószemélyzet vezetőjével együtt megtervezzék és működtessék a hajókórházat. „Ez egy óriási kihívás volt, hiszen ilyenre azelőtt még nem volt példa, nem lehetett lemásolni egy már létező konstrukciót, hanem meg kellett valósítani valami újat, méghozzá úgy, hogy az megfeleljen a szigorú előírásoknak is. A legnagyobb elismerés, hogy ez sikerült, lassan két hónap után is működik a Splendida nevű hajókórház, és ez idő alatt egyetlen itt dolgozó sem fertőződött meg a koronavírussal.” A tervezés valóban embert próbáló feladat volt, néhány nap alatt kellett a hajó egy teljes szintjét átalakítani egy Covid-betegeket kezelő kórházzá, de nemcsak a berendezést kellett megoldani, hanem gyakorlatilag mindent meg kellett szervezni. Ideértve a takarítást, a kívülről érkező alapanyagok, gyógyszerek, védőfelszerelések fogadását, a hulladék kérdését, de a fertőzöttek fogadását, a gyógyultak hazaengedését is.

„Az első időben mindennap késő estig dolgoztam, két hétre volt szükség, hogy minden a helyére kerüljön, és minden úgy menjen, ahogy azt elterveztük. Ide olyan betegek érkeznek, akik a súlyos állapoton már túl vannak, de még pozitívak és még nem mehetnek haza, a kórházat viszont tehermentesíteni kell. Március 20. óta tulajdonképpen ezen a hajón élek, együtt az egészségügyi dolgozókkal és a hajószemélyzettel, akik szintén itt vannak, és mindenben a rendelkezésünkre állnak. Ők főznek ránk, és ha bármi elromlik, rögtön segítenek nekünk. Az elején féltek a fertőzéstől, tehát az ő maximális biztonságukat is meg kellett teremteni. A betegek is jó véleménnyel nyilatkoztak a helyi újságoknak, egy 84 éves bácsi például elmondta, nem gondolta volna, hogy ennyi idősen még ilyen élményben lesz része. Már-már nyaralásnak élte meg az itt töltött időt, ami a kórház után nem csoda, hiszen míg az ottani kórtermekben sokan voltak együtt, a hajón mindenkinek saját kabinja van, a napi háromszori étkezés finom és változatos, és mindegyik után egy-másfél órát a szabad levegőn tartózkodhatnak a fedélzeten, mielőtt visszatérnének a kabinjukba.

„Hogy mindez így működjön, rengeteg energiába tellett, hatalmas szervezéssel járt, kreativitás szükségeltetett, és jól jött a három évtizedes egészségügyi tapasztalat is” – mondja az olasz temperamentumot és a magyaros virtust ötvöző nővér, aki mindössze két hete tudja megtenni, hogy szombat délutánonként hazamenjen, és egy kis időt ne a betegeknek, hanem saját magának szenteljen. Persze ez nem tart sokáig, mert másnap délután újra szolgálatra jelentkezik. Évát mi is szombaton értük utol, épp ebédhez készülődött, amit a személyzettel költ el, hogy aztán hazamenjen, sétáljon a tengerparton, és egy kicsit pihenjen. Mint mondja, szerencsére Olaszországban is mérséklődött a járvány, csúcsidőben folyamatosan hatvan beteget láttak el, ma már ennél jóval kevesebben érkeznek, és reményei szerint hamarosan már nem is lesz szükség a kórházhajóra.

És hogy mi jön ezután? Arról Éva csak ennyit mond: „Az álmomról, vagyis Madagaszkárról továbbra sem tettem le, csak most egy kicsit tolódik az indulás. Addig pedig maradok a fedélzeten, és megpróbálok minél több embernek segíteni.”