Magyar jégkorongról lehetetlen úgy beszélni, hogy a Bartalis név ne kerüljön szóba. A székely gyökereire büszke családból az édesapa, az egykori legendás játékos Bartalis József a győri hokit élesztette újjá huszonnégy évvel ezelőtt, 10-es számú mezét tiszteletből visszavonultatta a klub. Fiai közül István a válogatott alapembere, csapatkapitánya lett, Balázs pedig játékoskarrierjét feladva edzőként találta meg számításait.

„Magyarország a hazánk, Győr az otthonunk, akkor is, ha Isti Csíkszeredán született, én pedig Székesfehérváron. Itt tanultunk meg jégkorongozni, itt élnek a barátaink, a szüleink, és most mégis az a fura, hogy Győrben találkozunk. Az utóbbi tizenöt évben tavaly, a Skandináv-félszigeten fordult elő először, hogy egy országban hozott össze minket a sport. Én a technikai képzést irányító edzőként dolgozom Svédországban, a bátyám pedig a Vita Hästen csapatában játszik, ezekben a hetekben pedig közös jégkorongtábort vezetünk Győrben” – beszél a Bartalis testvérek különleges találkozásáról Balázs. A még csak 26 éves fiú nemrég befejezte pályafutását, adódik a kérdés, hogy miért döntött így?

„Erre válaszolok én – veszi át a szót az idősebb fivér. – Bazsi nem szerette belerakni a munkát a játékba, az edzésekbe, egyszerűen nem vette komolyan az egészet. Már gyerekként is könnyen kimondta, hogy „hagyjál békén”, amikor apa magyarázta neki a koritechnikát, hogy így kell koszorúzni, úgy kell koszorúzni. Ilyenkor megsértődött és ment inkább anyával. Haragszom rá, mert sokkal tehetségesebb, mint én, és ha kitartó lett volna, akkor sokra viszi játékosként. Most megtalálta azt, amiben hisz, amiben a maximumot tudja adni, ő itt fog a csúcsra érni.”

István úgy érzi, ő éppen azért állta meg a helyét tizenévesen is, és rutinos hokisként is külföldön, majd léphetett jégre elit világbajnokságon, mert a székely virtus dolgozott benne, és soha nem adta fel. „A virtus nem a bunyóban mutatkozik meg, nem tartozom a kötekedős hokisok közé. Kétszer kerültem nagy verekedésbe meccs közben, egyszer kiütöttek, egyszer pedig döntetlen körüli lett a vége – mondja mosolyogva az idősebb Bartalis fiú. – Ha valamit eltervezek, azt megcsinálom, szó szerint és átvitt értelemben, a jég hátán is megélek. Mindent megoldottam magam, kis segítséggel. Svédországban úgy tudsz érvényesülni, ha valamit leteszel az asztalra, semleges állásról indulsz, és te alakítod, hogy mit gondoljanak rólad. A sérülések után a mostani volt a legjobb szezonom eddig, de a vírus keresztbevágta az egészet, egyelőre nem tudom, hol folytatom az új idényben.”

Bartalis István a válogatottban is alapembernek számít, bár a legutóbbi olimpiai selejtezőn nem lehetett ott, mert a klubjában fontos meccseken számítottak rá. A jövőben a nemzeti csapat mezében szeretne még olyan pillanatokat átélni, mint a 2016-os elit világbajnokságon. „A magyar szurkolók a világ csodái. Soha nem felejtem el, hogy Dél-Koreába is eljöttek, de ott voltak Szentpéterváron is. Kimentünk a jégre és beleborzongtunk, amikor megláttuk az aréna piros-fehér-zöld éneklő embertömegét. Kanadától 7–1-re kikaptunk, de volt, amiért ránk irigykedtek az NHL-es sztárok, hiszen a meccs után kint maradtak velünk a jégen és tátott szájjal hallgatták, ahogy a drukkerek énekelték nekünk, velünk a Himnuszt. Azt mondták, játszhatnak ők akármilyen magas szinten, ilyen szurkolóik soha nem lesznek.”

Balázs a világ élvonalába tartozó svéd bajnokságban képzi a játékosokat, de figyelemmel kíséri a győri klub, az ETO életét is. Úgy látja, a hazai utánpótlással minden rendben van, és most már pályákban sincs akkora hiány, mint régebben. „Rohamosan fejlődik a helyi hokiélet, amikor 1996-ban apa Győrbe jött, akkor tizenhárom gyerek jégkorongozott, most pedig kétszáznegyven. Az egyetlen, ami hiányzik, az a felnőttcsapat, de idővel kialakul minden. Magyarországon létesítményekben, anyagilag, a TAO-rendszernek köszönhetően is olyan lehetőségek vannak, amilyenek korábban soha, bízzunk benne, hogy előrébb lép a sportág, mert a népszerűségével nincs baj” – hangsúlyozza Balázs.