Róth Kálmán világsztárok egész sorát indította el a sikeres pályafutás felé.
A legendás testnevelő, edző adott először labdát az irányítózseni Görbicz Anita kezébe és az olimpiai ezüstérmes kapus, Pálinger Katalin felfedezőjeként is az ő nevét emlegetik. Szinte nincs olyan magyar klubcsapat, amelyben ne játszana Róth-tanítvány. Az idén 60 éves mester régóta a hazai női kézilabda-utánpótlás egyik legsikeresebb nevelőedzője. Az sem mellékes tény, hogy az ETO-val 2005-ben úgy nyert bajnokságot, hogy előtte évtizedekig nem sikerült ez a klubnak. Karrierje Győrből indult és itt is teljesedett ki, ízig-vérig győri. A város márciusban Pro Urbe díjjal ismerte el munkáját.
Mit jelent egy olyan embernek a Pro Urbe díj, akit minden ehhez a városhoz köt, és soha nem is vágyott máshova?
Ez a legnagyobb elismerés, amit életemben kaptam, mert ezt a szülővárosom adta nekem, ráadásul az ünnepi esemény a születésnapom környékén volt, és a kerek hatvanadikon ennél szebb nem is történhetett volna velem. Az egész életemet itt éltem le, a katonaság egy évétől eltekintve. Győrben születtem és jártam általános, majd középiskolába, diplomát is itt szereztem. Majdnem negyven éve, 1980 szeptemberében kezdtem az első tanévemet a Gárdonyi-iskolában, attól a naptól kezdve tanítok. Ez így volt akkor is, amikor a felnőttcsapat edzője voltam. Öt évvel később kerültem az ETO-hoz, amit akkor Győri Richards SE-nek hívtak.
Kézilabdázott korábban, vagy más sportágból lett testnevelőként kézilabdaedző?
Kézipálya mellett nőttem fel. Gyerekként segítettem a gondnok bácsinak feltenni a hálókat, felmeszelni a pályát, locsolni a salakot. Néztem az edzéseket és beleszerettem az egészbe. Nem lett belőlem kézilabdázó, de már a tanárképző főiskolán megszereztem az első edzői papíromat, aztán amikor tanítani kezdtem huszonévesen, szerencsémre Takács Miklós edző mellé kerültem. Megtanultam, amit lehetett. Aztán jöttek a híres Balázs-kupák, a tehetségeket pedig vittük az ETO-ba.
Görbicz Anita egy volt közülük, vagy rajta már akkor is látszott, hogy egy csiszolatlan gyémánt?
Anitával negyedikes korában hozott össze a sors, és a kézilabdán keresztül össze is kötötte az életünket. Megéltem a pályafutása minden pillanatát testközelből. A győri junior vb-ezüstöt, az elvesztett kupadöntőket, a világbajnoki finálét Zágrábban, aztán az első bajnoki címet, és a BL-győzelmeket. Anitára egy kollégám figyelt fel, lelkesen mesélte, hogy látott egy kislányt a lakótelepen, amint a garázsajtót használta kapunak, azt rugdosta, dobálta, és kézzel-lábbal nagyon ügyesen bánik a labdával. Nem sokkal később már mi foglalkoztunk vele. Vagány volt, villant a szeme, és ez fontos. Anita generációja tele volt kiemelkedő tehetségekkel, nem volt olyan utánpótlástorna, amit nem mi nyertünk, se itthon, se külföldön.
Utánpótlás-szakembernek vagy felnőttcsapat edzőjének tartja saját magát?
Edzőként érzem igazán jól magam, mindegy, hogy NB II-es vagy élvonalbeli csapatom van, bár amikor elkezdtem ezt a hivatást, ezek a feladatok nagyon egybemosódtak. Akiket tanítottam az iskolában, később azokból épült az ETO utánpótlásbázisa, aztán amikor az első csapatba kellett játékos, oda tettük be a fiatalokat, rögtön felléphetett egyik-másik tehetség a felnőttekhez. Akkor 12-13 játékos alkotta az ETO keretét, többségében saját nevelés, őket egészítettük ki mindig a korosztályos csapatokból. Sosem szerettem azokat a szakembereket, akik egy felnőttcsapat után egy alacsonyabb osztályú együttes padján találták magukat, és nem adtak bele mindent. Én nem ilyen vagyok.
A pályája úgy alakult, hogy nőkkel dolgozott, nem akarta kipróbálni, milyen férficsapatot irányítani?
Iskolai szinten volt fiúcsapatom, nagyjából egy évig. Büszke vagyok rá, hogy egy olyan edzővel dolgozhattam együtt, mint Joósz Attila, de az más világ, oda is más típusú ember kell, mint a nők mellé. A lányok szorgalmasak, szeretnek edzeni, és ha azt mondod, hogy tízszer egymás után csinálják meg ugyanazt a feladatot, igyekeznek a legjobban végrehajtani. A fiúk három után már trükköznek, lógni akarnak, kitalálnak valamit. Ők máshogy tanulnak. Persze Görbicz Anitának nem tudtam megtiltani a cundert, se a váratlan megoldásokat, mert jóval előrébb járt gondolatban a többieknél. A játékostársa lehet, hogy nem is tudta, hogy létezik az a megoldás, amit ő választott.
Felnőttedzőként is sikeres volt, a kilencvenes években felzárkóztatta az ETO-t az élvonalhoz, majd a kétezres évek közepén EHF-kupában és a KEK-ben döntőkig vezette a csapatot. Ebből a korszakból melyik a legemlékezetesebb pillanat?
Amikor megnyertük a bajnokságot 2005-ben. A győri női kézilabda ott egy hatalmas gátat tört át, megtanultunk nyerni. Hosszú évekig döntőket vívtunk nemzetközi porondon, de elbuktuk ezeket, a bajnokságban ott voltuk a dobogón, de a saját árnyékunkat nem léptük át. Ekkor megtörtént, amire régóta vártunk. Az egész város ünnepelt, nyitott autókkal vonultunk végig a városon, több ezer szurkoló ünnepelte a lányokat.
Nyilván figyelemmel kíséri tanítványai pályafutását, ők is jó szívvel emlékeznek Róth Kálmánra?
Büszkén mondhatom, hogy igen. Hihetetlenül jó érzés, amikor megérkezik egy-egy csapat az Audi Arénába, és sorban jönnek oda hozzám az ellenfél játékosai, és megölelnek, megkérdezik, mi van velem, hiszen korábban nálam tanulták a játék alapjait. Azt hiszem, nincs olyan élvonalbeli klub, ahol ne lenne győri nevelésű kézilabdázó, ugyanúgy, ahogy az ETO keretében is van jó néhány. Valamennyi csapatomra szívesen emlékszem, akár a Görbicz-féle bajnok együttesre, vagy arra a junior válogatottra, amely Kovacsics Anikó vezetésével lett Eb-ezüstérmes, és persze az ETO veszprémi fiókcsapatára is. Abból a gárdából ma heten felnőtt válogatottak.
Milyen érzés azt látni, hogy a kilencvenes években újraéledt győri női kézilabda ilyen sikeres, és nem túlzás kijelenteni, az ETO ma a világ legjobb csapata?
A régiekkel, Vanyus Attila elnök úrral, és Fodor B. Péterrel, az akkori technikai vezetővel szoktunk nosztalgiázni, hogy honnan indult és hova jutott a klub. Hálás szívvel gondolok vissza azokra az időkre, amikor a Magvassy-csarnokban tomboltak a szurkolók. Az a hely egy igazi oroszlánbarlang volt az ellenfeleknek, boldog vagyok, hogy megélhettem mindezt, és örülök a mai ETO-nak. Elképesztő mértékben fejlődtek a feltételek, a létesítmények. Az utánpótlás-nevelés is óriási lendületet kapott ezzel.
Meddig marad a kézilabda közelében, el tudja képzelni magát passzív nyugdíjasként?
Azt azért nem, más feladatokkal viszont el tudom képzelni az aktív nyugdíjaséveket. Rengeteget dolgoztam, a kézilabda tölti ki az életemet, élvezem a meccselést, a hosszú, fárasztó utazásokat már kevésbé. Hosszú távú terveim nincsenek, én edzőként is azt mondtam, elég egy hétre előre tervezni. Minden feladat, amit az ETO-tól kapok, megtiszteltetés számomra, és igyekszem a legjobbat kihozni belőle. Jelenleg főállásban a Bercsényi-iskolában tanítok, mellette az ETO utánpótlás szakmai igazgatója vagyok, és edzem az ifiket. Nem szeretnék púp lenni az aktív emberek hátán, visszafogni őket azzal, hogy téblábolok körülöttük. Remélem, észreveszem majd, hogy mennyi az annyi, és időben vissza tudok vonulni.
Szerző: Nagy Roland
Fotó: MekliZ Fotóstúdió