Ezt a három szó jellemzi leginkább Babics Zsolt labdarúgó edző hitvallását. Na meg a szorgalom és az alázat. Ha valaki a környéken hisz az egyéni képzés fontosságában, akkor az ő. A focista palánták és a fejlődésük őt igazolják. S még csak az út elején jár...

A harmincas évei közepén jár Babics Zsolt, de már gyermekek tucatjai lesik tanácsait, végzik a feladatait és hajtanak az edzésein. A fiatal edző 5 évesen ismerkedett meg a labdarúgással, s naná, hogy szerelem lett első labdaérintésre. Tizenöt éven keresztül játszott különféle szinteken, az NB1-ben – a Pápa színeiben – a padig jutott. A legnagyobb büszkesége, hogy az ETO-s évei alatt a legendás 1982-es csapatból tanulhatott Szentes Lázártól, Hajszán Gyulától, Szabó Ottótól, Póczik Józseftől és Hanninch Pétertől is.

„Sokat kaptam az edzőimtől, a közös gyakorlásoktól, de édesapám rengeteget foglalkozott velem külön.” – emlékezett vissza Zsolt. „Ha úgy látta nem megy a kapura lövés, akkor azt gyakoroltuk, s látta, hogy van értelme, hogy fejlődök. Tulajdonképpen már az is egyéni tréning volt, csak akkor még nem beszéltek annyit a fontosságáról, mint napjainkban. Amikor edző lettem, viszonylag gyorsan megláttam, hogy nem elég a csapaton belüli napi másfél óra edzés. A gyerekekkel egyénileg is foglalkozni kell!”

Zsolt ugyanis elvégezte az MLSZ edzőképzőjét és egyre több korosztályt ismert meg, egyre több ifjú focista pallérozódott az edzésein. Mint mondja, sok mindenre nem marad idő egy-egy edzésen, ráadásul minden kis focistának másra van szüksége ahhoz, hogy fejlődjön.

„Az egyéni adottságokat és a személyiségeket is figyelembe kell venni ahhoz, hogy egy gyermekből labdarúgó válhasson. Egy csapatedzésen sokan vannak, nincs mód az egyéni képzésre. Nem én találtam ezt ki, már régóta alkalmazzák külföldön, de itthon is. Elég csak Szoboszlai Dominikot említenem, aki már most ismert, s fényes karrier előtt áll. Édesapja alapította Székesfehérváron azt a focisulit, ahol nagyon komoly egyéni képzést kapnak a gyerekek. Dominik is ebben nőtt fel. Meg is látszik a teljesítményén. Megvan benne mindaz, amit én is szeretnék viszontlátni a játékosokban: erő, dinamika, gyorsaság.”

Nem beszél mellé a fiatal edző, kimondja amit gondol: „A kluboknak meg kellene értenie, hogy azok a szakemberek akik egyéni tréning-lehetőséget nyújtanak, nem ellenségek, hanem segítségek.”

„Amire a csapatedzésen nincs idő, azt mi gyakoroljuk, fejlesztjük azokat a készségeket, azt a tudást, amire szükség van. Így tulajdonképpen a kluboknak adunk egy képzettebb játékost. Ráadásul ezek a srácok és lányok örömmel vállalnak plusz gyakorlást, a szabadidő terhére. Mert tényleg komolyan gondolják, hogy ez is kell ahhoz, hogy focistává váljanak.”

Oda is visszatér sokszor, hogy ahhoz, hogy egy egyéni foglalkozás sikeres legyen, nem elég a gyermek és az edző kommunikációja, őszinte szakmai kapcsolata, hanem a szülők partnersége is kell. „Bízzon meg az edzőben a szülő! Értem én, hogy nehéz nem beleszólni a munkánkba, tulajdonképpen nem is veszem zokon. Ám azt kell a szülőknek is megérteni, hogy ha már megadják a srácoknak az egyéni tréning lehetőségét, akkor a szakmai részt hagyják az edzőkre. Mindenhol, ne csak nálam!”

Zsolt egyébként vallja: mindenki tehetséges valamiben. A gyermekek még nagyon sokat formálódnak, s akit érdekel a labdarúgás, annak a legjobb lehetőségeket próbálják meg nyújtani azok, akik egyéni képzéssel foglalkoznak.

„Éppen azért, mert mindenki más, egyénre szabott edzéseket vezénylek, maximum három-négy játékossal dolgozom egyszerre. Úgy válogatom össze őket, hogy egymást is segítve fejlődjenek, hogy azonos szinten legyenek, hogy körülbelül ugyanazokat kelljen gyakorolni. Szeretek olyan speciális eszközökkel dolgozni, amelyek fejlesztik az erőt, a dinamikát és a gyorsaságot is. Megvannak ehhez a megvásárolható szuper technikák is, amik a játékosnak és nekem is sokat segítenek. De például olyan gyakorlatokat is végzünk, hogy miközben passzolják nekem vissza a labdát, kérdezgetem őket, beszélgetünk. Ebből rögtön kiderül, tudnak-e egyszerre több felé figyelni. Fontos, hogy a labdát olyan biztonsággal irányítsák, hogy közben például tudjanak más felé nézni, vagy éppen odakiáltani valami infot a csapattársnak. Ezek mind-mind rengeteg gyakorlással érhetők el.”

Az egyéni képzésen a gyermekek legtöbbje 200 százalékot ad ki magából, akár 6 akár már 18 évesek. Élvezik az 1-1 elleni játékot, a cselek utáni kigyorsítást, ha kell tucatszor ismétlik meg, hogy minél jobban menjen. Látszik rajtuk, hogy komolyan veszik a feladatot, s hogy értik: minden őértük történik, viszont nélkülük semmi sem megy.

„Fontos, hogy tudják mi az a verseny, hogy érezzék, milyen nyerni és veszíteni is. Zajlik több program is hazánkban, de van ahol nem megfelelőek az erőviszonyok.”

„Nem jó, ha egy csapat megszokja, hogy mindig nyer, mert nem kapnak valós képet a tudásukról. Gyengébb csapat ellen nem nehéz több góllal győzni. Az az igazi, ha azonos képességű csapatok mérik össze a tudásukat, s tanulnak a győzelemből és a vereségből is.”

„Ilyenkor is kijönnek egyéni hiányosságok, amiken később még rengeteget lehet javítani. Próbálok éppen ezért én is mérkőzéseket leszervezni annak a közel 60 játékosnak akivel együtt dolgozom.”

Zsolti bácsit pedig imádják a focistapalánták. Lesik a tanácsait, sokadjára végzik el azt a feladatot, amit kiszabott. Az edzések pörgősek, vidámak, labdacentrikusak és fárasztóak, fizikálisan és szellemileg is. Kell fejlődni, mindkét fronton. „Szükséges a mentális erő is, ami talán a magyar játékosokból egy kicsit hiányzik. El kell fogadni, hogy van még hová fejlődni, s ilyen mindig is lesz. Messiből nem születik túl sok. Neki a génjeiben van az a dinamizmus, amit a többieknek meg kell tanulni. S például ez is legjobban az egyéni képzések során fejleszthető.”

Hamar kiderült, a téma szinte kimeríthetetlen, rengeteg érdekes része van még a labdarúgók egyéni képzési lehetőségeinek. Zsolton pedig érezni, hogy erre tette fel az életét.

Elmesélte, hogy édesanyja annak idején ovifoci programban vett részt pedagógusként, s egy szakmai munkája címe lett most Zsolt kezdeményezésének a neve is. „Úgy éreztem annak a munkának nem szabad elvesznie, így ápolom édesanyám emlékét. Szeretném, hogy azok a gyermekek akikkel foglalkozom minél magasabb szintre jussanak, jó lenne, ha többen bemutatkozhatnának majd a legmagasabb osztályban itthon, vagy megállnák a helyüket külföldön. Én pedig szeretnék majd egy saját focisulit, ahol még többet foglalkozhatnék a tehetségekkel, mert ahogy mondtam: mindenki másban jó, s ezt sok-sok gyakorlással s rengeteg munkával ki lehet belőlük hozni.”