Az amatőr és profi világbajnok, olimpiai bronzérmes ökölvívó, mindenki „Madár”-ja aktív éveit követően 2017-ben került a Magyar Ökölvívó Szakszövetség élére, ahol később szakmai társelnökként folytatta a sportág támogatását. Munkája mellett mai napig rendszeresen látogatja az országban működő kisebb klubokat, hogy közös edzéssel, motivációs tréningekkel terelgesse a fiatalokat az ökölvívás irányába. Erdei Zsolttal beszélgettünk.

– Mitől lett az ország Erdei Zsoltja? Miért szeretik ennyire az emberek?
– Ez egy jó kérdés, lehet, hogy erről őket kellene megkérdezni. De nem csak olyan emberek vannak, akik szeretnek, sokan utálnak is, sőt… Ott, ahol igazán szükség volna arra, hogy szeressenek, néha annyira sem kedvelnek, mint az átlagemberek. Az az igazság, hogy mióta kiléptem a sport világából – mármint aktív versenyzőként – , rájöttem, hogyan működnek a dolgok. Hála Istennek többségében mégis azt látom, hogy szeretnek az országban, sokszor rácsodálkozom, milyen sokat jelentek nekik. Azt hiszem, valahol egy kicsit a népmesei hős szerepét töltöttem be, amikor a legkisebb, szegény fiúból végül király lesz. Egyszerű gyerekként indultam, aztán a boksznak köszönhetően mindenki megismert, világbajnok lettem, ami hatalmas önbizalmat adott, és annak ellenére, hogy igyekszem szerény maradni, hatalmas mellényem van. Az emberek általában azt kedvelik, hogy nincsenek sztár allűrjeim, ha hibázom, akkor elnézést tudok kérni, ugyanúgy élem az életemet, mint mások. 

– Amikor Klein Csaba először mondta, hogy világbajnok lesz, el tudta hinni?
– Őszintén szólva sok esélyt nem láttam erre. Szerintem Klein Csaba volt az egyetlen, aki akkor hitt a győzelmemben. Én 1997-ben egy feltörekvő titán voltam és Csaba mindent megtett azért, hogy nagy bajnok lehessek, nagyon jó kapcsolatunk volt. Ő volt az, aki a vb előtt elküldött pszichológushoz, hogy ezzel is a győzelmet támogassa. Megismertem Fischer Mikit [Dr. Fischer Miklós sportpszichológus – a szerk.], akivel hihetetlen jól megértettük egymást. Huszonéves voltam, akkoriban még nem jellemző az emberekre, hogy megfontolt, taktikus, stratégiailag jól felépített mérkőzéseket játszanak, én mégis így győztem a vb-n, és ezt nekik köszönhetem. Nem hittem abban, hogy világbajnok leszek, csupán arra koncentráltam, hogy kihozzam magamból a maximumot és a következő ellenfelemet legyőzzem. 

– Mit tudna most javasolni a huszonéves Zsoltinak?  
– A bunyóban nincs olyan, amit másképpen csinálnék. Azt hiszem, kihoztam magamból a maximumot. Ha valamit tanácsolnék magamnak, akkor az az, hogy soha ne kerülj bele a sportéletbe úgy, hogy nem aktív résztvevője vagy. 

–Többször hangoztatta, hogy ha gyerekkorában nem érkezik az életébe a boksz, akkor elkallódhatott volna. Van a sportnak egy ilyen „megmentő” ereje?
– Persze. Egyrészt az emberekben létező agressziót, feszültséget rendszeresen levezeti. Akárhogy is élünk, minduntalan konfliktushelyzetek alakulnak ki, amik feszültséget eredményeznek. Ezeket célszerű levezetni és a sport erre kiváló. Nyilván emellett egy remek kitörési lehetőség az olyan srácok számára, mint amilyen anno én is voltam. Amikor járom az országot és különböző kis klubokban vendégként edzősködöm, mindig elmondom a gyerekeknek és a szülőknek, hogy ha valaki kitartóan dolgozik, a legmélyebb szegénységből is kitörhet. 

– Miközben szabályokra tanít…
– Tiszteletet, alázatot, fegyelmezettséget, rendszert tanít. Az edzőteremben – amellett, hogy elsajátít az ember egy mozgáskultúrát – megtanul akkor is küzdeni, ha közben potyognak a könnyei. Gyerekként még nem tudjuk, de tulajdonképpen ez vár ránk az életben is. Én azt mondom, hogy ha a gyerekeinket fel akarjuk készíteni az élet viharos tengerén való helytállásra, akkor vigyük el őket küzdősportolni. 

– Fontosnak tartja, hogy a gyerekek sportoljanak?
– A legfontosabb. Amikor én gyerek voltam,  nem volt rendszer az életemben. Tíz éves lehettem, amikor elkezdtem az ökölvívással foglalkozni és akkoriban annyi energiám volt, hogy lehetetlen volt lekötni. A gyerekek anatómiája egyszerűen megköveteli, hogy folyamatosan mozgásban legyenek. A fejlődésükhöz szükséges „tombolást” így egy olyan hasznos tevékenységbe fordíthatják, amiből később akár profitálhatnak is. 

– Nem tudom, hogy ennek genetikai, vagy szociális okai vannak, de a romák körében nagyon elterjedt az ökölvívás. Mi a tapasztalat, a sport akár a hátrányos helyzetű gyerekeket is kiemelheti?
– Az ökölvívás talán az egyetlen olyan sportág, amelyik ilyen nagy számban vonzza be a roma gyerekeket. A boksz hemzseg az ilyen srácoktól. Tudni kell velük bánni, tudni kell, hogy az ő genetikájuk kicsit más: lényegesen gyorsabban fejlődnek, de jellemzően hamarabb kiégnek. Ezekkel a tényezőkkel az edzőnek mindig számolnia kell, amikor egy roma gyerek bejön az edzőterembe. Ha az ember megfelelő pedagógiai érzékkel kezd dolgozni, akkor belőlük ugyanúgy lehet nagy bajnokot csinálni, ahogyan erre már volt is példa. Több olyan bajnokunk is van, akiken ugyan kevésbé látszik, de rendelkeznek roma felmenőkkel. Ennek a sportágnak nagyon nagy felelőssége van a hátrányos helyzetű gyerekek társadalmi integrációjában, még akkor is, ha nem viszik feltétlenül világbajnoki címig. 

– De ha viszik, akkor is bárkivel megtörténhet, hogy rossz útra tér, hiszen éppen ön emlegette pár évvel ezelőtt egykori ellenfelét, Hugo Hernan Garay argentin ökölvívót, akinek meggyűlt a baja a törvénnyel.
– Nem mindenkiből lehet jó gyereket csinálni. Viszont mindenkit meg lehet próbálni formálni és lehet, hogy ez már elég ahhoz, hogy jobb életet éljen. 

– Kovács István mondta önről, hogy olyan sportintelligenciával rendelkezik, amelynek több esetben is köszönheti, hogy képes volt esélyesebb ellenfeleket is legyőzni. 
–Én azt hiszem, hogy igazából a józan paraszti eszemen kívül nincsen másom. De előfordult, hogy azt jól használtam, ez igaz. 

– Azt mondja, nem rendelkezik kiemelkedő boksz kvalitásokkal és az akarata az, ami sikerre viszi.
– Soha nem voltam nagyon jó bokszoló. Nem voltak kemény ütéseim, de mindenből tudtam egy kicsit. Egy dolog volt, ami kiemelt a világ ökölvívó-társadalomból, egy bizonyos fajta bal egyenes [bedőlős balegyenes – a szerk.], amit gyerekkoromtól tanultam és még a KSI-ben belém vertek. Tulajdonképpen ez az egy ütésfajtám volt, amivel le tudtam bontani az ellenfeleket és demoralizáltam őket. Ezen kívül valóban csak az akaraterő emelt fel. Az utolsó utáni pillanatig tudtam küzdeni, de ebben nagy szerepe volt az edzőimnek, akik mindig a megfelelő módon tudtak rám hatni. Volt egy mérkőzésem [Erdei Zsolt vs. Mehdi Sahnoune, 2005. – a szerk.] , amin a hatodik menet után azt mondtam az edzőmnek, feladom, nem bírom tovább. Fritz Sdunek még akkor is hitt bennem, letérdelt elém és azt mondta „meg tudod csinálni, annyit dolgoztunk. Csináld meg a családodért, a hazádért!”. 

– És ez elég volt ahhoz, hogy tovább küzdjön?
– Ezek a mondatok abban a pillanatban nem mondtak nekem semmit, de tudat alatt valahogy mégis hatottak rám, hiszen a mai napig emlékszem Fritz szavaira. Jártányi erőm nem volt, a negyedik-ötödik menetben olyan verést kaptam, hogy egy hadsereg is kifeküdt volna tőle, de az edző akkor is visszaküldött a szorítóba. Nem jöttem ki a hullámvölgyből, csak a túlélésre játszottam, aztán a tizenkettedik menetben jött egy jó találat és a pillanat tört része alatt minden fáradtságom elszállt. Lerohantam az ellenfelet, majd a tizenkettedik menet utolsó percében döntő fölénnyel nyertem. Hatalmas tapasztalat volt számomra, hogy mennyire relatív érzés a fáradtság.  Amikor azt hiszed, hogy meghaltál, valójában még tele vagy energiával, csak nem könnyű előhívni. 

– Nem lehet, hogy akkor ezek az igazi „boksz kvalitások”? Hiszen ezek tették világbajnokká.
– Elképzelhető, de még soha nem kezdtem elemezni, hogy vajon miért lettem én világbajnok. Volt egy olyan bal kezem, ami gyakorlatilag halálos fegyverként működött. Az igaz, hogy harcos típus vagyok, aki mindig az utolsó pillanatig küzd. Egyelőre erre még csak a bokszban volt szükségem. Annak a szenvedélynek és kitartásnak, amivel én az ökölvívást csináltam sok köze lehetett a sikereimhez. 

– És annak,  hogy mindig a legjobb próbáljon lenni. Kudarckerülő?
– Inkább konfliktuskerülő. Kudarckerülő? Nem tudom… Nyilván valamennyire mindenki az. Az igaz, hogy mindig félelemként éltem meg a vereség lehetőségét, ezért sokkal elszántabban küzdöttem. 

– A 2000-ben szerzett olimpiai bronz – ha nevezhetünk kudarcnak egy ekkora eredményt – mégis nagyon rosszul érintette. 
– Az hazavágott. A mai napig is tüske bennem, csak igyekszem a múlttal keveset foglalkozni. Sok oka volt annak, hogy „csak” bronzérmes lettem, de ezeket már nem érdemes elemezgetni. Ugyanakkor én abban az időben méltán gondolhattam azt, hogy olimpiai bajnok lehetek. Sok apró körülmény és tényező jött közbe, ami ezt meggátolta, és nyilvánvalóan ennek a mai napig érzem a hatását. Annak ellenére, hogy utána volt egy nagyon sikeres profi karrierem, az olimpia akkor is bánt. Nem elemzem a múltat, nem keresem az okokat, de amikor például jön egy ilyen kérdés, kicsit mindig összeszorul a szívem. 

– Ezt meg kellett bocsátania magának? 
– Szidtam magam, mint a bokrot, de az ember magának bocsát meg talán a legkönnyebben. Nem rágódhatok ezen életem végéig. Általában egyébként mosolygós figurának ismernek az emberek, de a háttérben azért én is megvívom a saját harcaimat. Ezt is fel kellett dolgozni. Ma már azt mondom, hogy a profi karrierem kárpótolt az olimpiai csalódásért, de tény, hogy súlyos tanulópénz volt. 

– Sokszor neveli az élet?
– Nagyon. Most már jó lenne ezekből okulva egy kiegyensúlyozottabban élni. Ha az élet értelmét keressük, akkor a boldogságot és a gyerekeket említjük elsőként. De nagyon fontos lenne a biztonságérzet is, ami az utóbbi időben nem feltétlen jellemző az életemben. Néha úgy érzem, hogy a támadások elhárításával vagyok elfoglalva ahelyett, hogy magamat építeném. 

– Nemrégiben beszéltünk arról, hogy edzőként is visszatér a sportágba.
– Korábban is edzősködtem a Madárfészek Ökölvívó Akadémián, ahol tehetséges fiataloknak biztosítunk lehetőséget. Meggyőződésem, hogy tudok bánni a gyerekekkel és hogy megfelelő módon tudom őket motiválni. Hiteles tudok lenni a szemükben, úgy gondolom, hogy nekem ez a küldetésem. Meg kell találnom a tehetségeket és ki kell tudnom hozni belőlük a legjobbat. 

– Mi egy olyan bokszklubban találkoztunk, ahová főként „hobbisták” járnak. Mégis lejön, edzést tart, beáll kesztyűzni. Küldetésből? Szerelemből?
– Egyrészt népszerűsíteni szeretném a sportágat, másrészt pedig igyekszem eleget tenni az edzők meghívásának és más oldalról is bemutatni az ökölvívást. Minden edző másképpen dolgozik és mindenki tanulhat mindenkitől. Nem biztos, hogy amit én elmesélek, azt más edző abban a formában valaha is megfogalmazta és fordítva. Harminc éven keresztül voltam aktívan a ringben, úgy hiszem, van olyan tapasztalatom, ami nagyon keveseknek. Rengeteg helyen megfordultam és mindenhonnan ellestem, tanultam valamit. Ezeket szeretném továbbadni. Amikor Szegő András könyve készült rólam, rádöbbentem: azzal, hogy megpróbálom átadni a tudásomat másoknak, én is rengeteget tanulok. Ahhoz, hogy pontosan tanítsak meg valamit, először pontosan meg kell fogalmaznom magamban és ez számomra is hatalmas felismeréseket hoz. 

– Éppen ebben a könyvben olvastam, hogy általában nincsen önre hatással az ellenfél viselkedése, sőt tulajdonképpen híres arról, hogy minden ellenfelével barátkozik. A 2001-es, Geratshenko elleni mérkőzésén egy bukfenc után mégis olyan bosszúhadjáratot indított, amiben lehetett látni némi indulatot. 
– Az egy ilyen nap volt, aznap ütötte ki Chakon Kokót [2001. június 16. – a szerk.]. A miénk volt az előmeccs, négymenetes mérkőzés hazai környezetben, nyilván nagyon izgultam. Már az öltözőben meglepetésként ért, amikor a 16 unciás kesztyűk helyett – amiben edzettünk – egy kicsi tízes került a kezemre. Nem is nagyon értettem, hogy ebben hogy fogok védekezni, alapvetően ideges voltam emiatt. Amikor aztán az első menetben kaptam egyet, nagyon dühös lettem. Nem jellemző rám, hogy a düh vezérelne, de abban a pillanatban én sem tudtam magamnak parancsolni. Ennél nagyobb hibám sose legyen. 

– 2017-ben választották meg elnöknek a Magyar Ökölvívó Szakszövetség élére. Akkoriban nem voltak nagy eredmények a sportágban, majd 2018-ban volt egy ifjúsági világbajnokság, ami hatalmas veszteséggel zárult. 
– Volt egy tervünk, miszerint Győrben próbáljuk megvalósítani a világbajnokságot, ennek megfelelően készült el a költségvetési terv, aminek alapján pályáztunk. Végül – rajtunk kívülálló okokból – az a döntés született, hogy az eseményt Budapesten rendezzük meg. Nyilvánvaló, hogy a Győrre kalkulált árak nem hasonlíthatók össze a budapesti kiadásokkal, de mivel addigra már javában zajlott a felkészülés, nem tehettünk mást, mint hogy előre menekültünk. Akkor már végig kellett csinálni. 

– Most, hogy sorra térnek vissza a nagyok, Tysonnak például novemberben 2005 óta először lesz mérkőzése Roy Jones ellen, eljátszott a visszatérés gondolatával?
– Nem mondom, hogy nem hiányzik a bunyó, de nem csinálnék bohócot magamból. Akik most visszatérnek, világszinten ismertek, amit én nem mondhatok el magamról. Ők show-t tudnak ebből csinálni, én viszont nem szeretnék magamból hülyét. Azt hiszem, az én utam inkább az utánpótlás-nevelés. Ez az, amiben igazán jól érzem magam és amihez igazán értek is.

Az interjú elkészülte után a Magyar Nemzet augusztus 6-i számában elsőként számolt be arról, hogy Erdei Zsolt lemondott társelnöki tisztségéről. Megkeresésünkre a MÖSZ volt elnöke megerősítette a hírt.  

– Interjúnk után került nyilvánosságra, hogy lemondott a MÖSZ társelnöki tisztségéről. Ebben is szerepet játszik az utánpótlás-nevelés iránti elkötelezettsége?
– A jövőben a fiatal tehetségekkel szeretnék foglalkozni, akiknek nem az íróasztal mögül van szükségük a támogatásomra. Azt hiszem, a sportág szempontjából sokkal értékesebb az a tudás, amit a személyes jelenlétemmel tudok átadni nekik és én magam is egyfajta küldetésnek érzem az utánpótlás mellett végzett feladatokat.