Hogyan sikerült az első Gera-szaltó? Miként lehet sérült bokával olimpiát nyerni tornában? Zavaró-e, ha a tornászoknak is hangosan szurkolnak a nézők?
A számtalan sztori között ezekre a kérdésekre is választ kaptak azok, akik ellátogattak arra a közönségtalálkozóra, amelyen Tóth Géza lelkész, újságíró Borkai Zsolttal, Győr polgármesterével, az 1988-as szöuli olimpia bajnokával, valamint a korábbi 97-szeres válogatott labdarúgóval, Gera Zoltánnal beszélgetett.
„Nincs mit szépíteni ezen, utcagyerek voltam, és sokszor azzal ütöttük el az időt, hogy régi ágyak rugós matracait használtuk trambulinnak, ott trükközgettünk, könnyedén ment a szaltó is. Később egyre bátrabb lettem, és magas kerítésoszlopokról ugrottam hátraszaltót, amíg aztán egyszer egy óriásit estem a hátamra. A focipályán az első megyei bajnokságban lőtt gólom után csináltam, és maradt is ez a gólöröm sokáig. Volt, hogy belesérültem, mert az egyik csapattársamon landoltam és kiment a bokám. Az angol klubjaimnál nem nézték jó szemmel, de nem tiltották. Miért hagytam abba? Az egyik Fradi-gólomat visszanéztem, és lassítva mutatták a szaltót, már nem olyan volt, mint régen, nem volt szép, így leálltam vele” – mesélt a védjegyévé vált mozdulatsorról Gera Zoltán, és hozzátette, a szurkolók mindenhol szerették őt, a West Bromwich, a Fulham és a Ferencváros meccseinek hangulata pedig olyan volt, amiért érdemes volt focizni.
„A tornától távol áll a futballstadionok hangulata, bár volt hasonlóban részem. A híres Madison Square Gardenben rendeztek 1984-ben egy Amerika-kupát, húszezer néző előtt, na, ott őrült hangulat volt. Hangosan szurkolt, tapsolt a közönség. Egy évvel korábban erre ráfáztam, az 1983-as világbajnokságon. A lólengés gyakorlat közben nagy ovációt hallottam, egy pillanatra erre figyeltem, és már le is estem a szerről” – mesélte Borkai Zsolt. A két egykori sportolólegenda pályafutásában egyebek mellett az is közös, hogy sokszor küzdöttek sérüléssel. Gera Zoltán emiatt hagyta abba a profi focit. „Olimpiát sérült bokával nyertem. Már a szöuli játékok csapatversenye is rosszul alakult, hiszen az egyik társam súlyosan megsérült, nekem pedig elszakadt a bokaszalagom, de tovább kellett versenyeznem a létszám miatt. Lufi nagyságúra dagadt bokával teljesítettem, amit kellett, a hatodik helyen végeztünk, és Fair Play-díjat kaptunk. Az egyénire sérülten készültem, a társaim hoztak-vittek az edzésekre, a döntőt pedig fájdalomcsillapítókkal tornáztam végig” – osztotta meg a közönségtalálkozó résztvevőivel az 1988-as aranyérem történetét Borkai Zsolt.
Gy.P.
Fotó: Marcali Gábor