Nem utca, hanem út, mely merészen átszeli még a Baross utcát is. A tűzoltóságnál ered a körforgalomból, s kifut egészen az Árkádig. Közben fölfűz lakóépületeket, bankokat, üzleteket, irodákat, cukrászdát, ligetet, éttermet, postát, képgalériát. Bajcsy-Zsilinszky Endréről nevezték el.
Fontos út, az Árpád út folyóhoz közelebbi ikertestvére. A város szerkezetében ráosztott szerepe nélkülözhetetlenné teszi az áruszállítók, a helyben lakók, a belvárosba érkezők, az út szélén parkolók, s a gyalogosok számára egyaránt.
Ha elindulunk a tűzoltóságtól, nem jutunk messzire, a sarkon megállít Lengyel József cukrászdája. Pazar süteményeket kínálnak, a csalódása csak annyi az ide betérőnek, hogy nem lehet helyben, beszélgetés, udvarlás, telefonnyomkodás közben fogyasztani. Szép tortásdobozban ugyan, de haza kell vinni az édes ízélményt.
Az utca két oldalán napközben ma már van néhány üres parkoló, amióta az Árpád parkolóház megépült. A régi polgári lakásokban jobbára ma is tősgyökeres győri polgárok laknak, de vannak, akik azért vettek itt megüresedő lakásokat, hogy irodának kiadják őket. Az ingatlanárak és a bérleti díjak is magasak, ám belvárosban élni sehol sem olcsó.
A centrumhoz közelebbi útszakaszon álló Márka a belvárosban dolgozó emberek gyorsétterme, jobbára tömegízlést szolgál ki, de azt igényesen. A Bajcsy-Zsilinszky és az Aradi vértanúk útjának találkozásánál most egy pénzváltó üzemel, hajdanán a Magyar Távirati Iroda (MTI) szerkesztősége volt az épületben. Itt dolgozott Matusz Károly kollégánk is, az évezred utolsó évtizedeinek képi krónikása. Képeinek archívumát halála után az egyetemnek adományozta a család, a gyűjtemény sok ezer filmkockája őrzi a város fejlődéstörténetét, a gyárak alapkőletételétől egészen exportképes termelésének megindulásáig. Rögzítette egykoron nagyhatalmú politikusok, külföldi vendégek városlátogatásait, s pontos képet adott a hagyományos, állami tulajdonú győri cégek átevezéséről – a bizonytalan, tétova gazdaságpolitika hullámain át – a piacgazdaság még ismeretlen partjára.
Sétálok végig az úton, megállok a lemezbolt kirakatánál. Egykoron ide járt a fél Dunántúl a nyugati zenekarok lemezeiért. A bolttal szemben a hajdani képcsarnok található, amit a kalapos győri festő előtt tisztelegve Tóvári Tóth Istvánról neveztek el új tulajdonosai. A képcsarnok mindig a kortárs festők árban elérhető munkáit kínálta, nem is akárkikét: volt Borsos tusrajz, Barcsay Jenő festmény, vagy Deim Pál szoborterv. Az alkotóknak soha nem a legjobb, ám vállalható művei. A Tóvári galéria is kínál mindent: grafikát, kisplasztikát, festményt, érthető módon nem elsősorban a kísérleti munkák szerepelnek itt, az izgalmasabb kortárs alkotók képeinek nem ez a fő bemutatkozási fóruma, de a galéria fontos intézmény a város művészeti életében.
Száz méterrel odébb, a posta épületével szemben alakul a Győri Nemzeti Színház tere. Megújul a teátrum és a balett társulatának otthona, ez áldozatokat kíván a 2020–2021-es évadtól a művészeti társulatoktól ugyanúgy, mint a közönségétől. A következő évadban tehát még nem, hanem majd utána átmenetileg az Olimpiai Sportpark fogadja be őket, reméljük, a közönsége is követi előadásaira a társulatot.
Átalakul az egész tér, a színház környezete, s természetesen maga az épület is, melynek sísáncán nő majd egy hatalmas jégkocka, kicserélik a székeket, a technikát, a hangosítást, külsejében is rangot kap a két művészeti ág, melynek egyikéről, a színjátszásról Petőfi Sándortól tudjuk, hogy „minden művészetek fején a korona”.
Az utcát a fogyasztói társadalmak nagy közösségi tere, a bevásárlóközpont zárja le. Önálló élete van, csábít és marasztal, foglyul ejt, fölébreszti az igényt a vásárlásra. Hogy külső kellékeiben otthonosan éljünk, vegyük körbe magunkat a divattal, érezzük, hogy részesei vagyunk a vágtató új kornak, nem maradunk le róla. Nincs megállás, hajszol bennünket a kínálat, hogy aztán már mi hajszoljuk a kínálatot.
Kellenek a helyek, ahol azt érezzük, be tudjuk vásárolni magunkat a modern világba.
Szerző: Hajba Ferenc
Fotó: Marcali Gábor