A fiatal zenész fiatal hangszerével már a világ számos pontján hegedült, ám a vírusjárvány miatt diplomahangversenyét őszre kellett halasztania. Ruisz Alexandra még tehetséges középiskolásként kapott támogatásként vonót a Kantharosz Alapítványtól, amely nagyon fontos eszköze a zenélésnek, mint mondja, az a kéz meghosszabbítása, általa lehet csodálatos hangokat előcsalogatni a hangszerből.

A győri Ruisz Alexandra születésétől kezdve hegedűszót hallott, zenészcsaládba született, édesapja nagybőgős, édesanyja hegedűs, keresztanyja hegedűtanár, húga is hegedülni tanult. A kislány már kétévesen elköteleződött a hegedű mellett, ötéves korától zeneiskolába járt, másodikos gimnazistaként felvételt nyert a Zeneakadémia Fiatal Tehetségek Tagozatára. Bachelor diplomáját a Zeneakadémián szerezte, amelynek megszerzése után tanulmányait Hollandiában, a groningeni egyetem zenei tagozatán folytatta.

Alexandra számos hegedűverseny díjazottja, élete első versenyén 9 évesen lépett fel, és ennyi idősen állhatott színpadra a Medveczky Ádám vezényelte Győri Filharmonikusokkal is. „12 évesen az Országos Zatureczky-versenyen a játékommal mondtam köszönetet szüleimnek a támogatásukért. Éreztem, célba ér a szándékom, nem csak náluk, hiszen első díjat nyertem. A zenei pálya csodálatos, a saját érzéseimet adhatom át, és tapasztalom, hogy ezek elérnek a közönséghez” – vallja a hegedűs, aki szerint az élettapasztalathoz, önállósághoz és zenei tudásához is nagyban hozzájárultak a hollandiai tanulóévei. „Bedobtam magam a mély vízbe, de megtapasztaltam, mindenhol vannak segítőkész emberek. A nehezebb időszakokon nagymamám szavai segítenek át: Le kell kerülnünk a medence aljára, hogy onnan fel tudjuk rúgni magunkat.”

Alexanda zenélhetett Kocsis Zoltánnal és Kobajasi Kenicsiróval, az európai koncertek mellett kamarazenészként fellépett Kínában, és legnagyobb élménye a kanadai Montrealban adott szólóestje. Egy magyar hegedűkészítő 2011-ben gyártott hangszerével találtak egymásra, és még középiskolásként a Kantharosz Alapítványtól kapott egy kiváló vonót. „Nagy segítség volt ez akkor nekem, a jó vonó elengedhetetlen a jó zenéléshez” – mondta.

Hollandiában fellépéseken kirándult már a jazz irányába, úgy véli, az improvizáció és a technikai tudás a játékban elképesztő lehetőségeket kínál. Elvis Presley-rajongó, kedveli a retró zenéket is, sütés-főzés közben nála mindig zene szól, mindenevőnek vallja magát a muzsika terén. A klasszikusok közül minden zeneszerzőnél más érinti meg, szerinte minden mű csodálatos a maga nemében. Kedvenc színe a narancssárga, ha Sosztakovicsot játszik, említi, ezt a színt látja maga előtt. Alexandra az érzéseit nem csak a hegedűvel próbálja átadni, saját kedvtelésre gondolatait versekbe ölti és fotóz is, meglátja szépséget a világban és azt megörökíti. Vallja, fontos az ép testben ép lélek, a legjobbat akkor tudja nyújtani a színpadon, ha törődik testével és lelkével is. Úgy véli, a napi gyakorlás a hangszerén, a sport, a pozitív szemlélet elengedhetetlen. Tudni kell hálásnak lenni, tisztelni és értékelni a dolgokat, embertársainkat.

A legkisebb koncertek is ugyanolyan fontosak számára, mint a legnagyobb lehetőségek, a rövid távú célokra is szükség van a mindennapokban, ezek is motivációt adnak. Alexandrának a legfontosabb, hogy ő legyen a zenéért, tisztelve a zeneszerzőt, játékában legyen alázat a zene iránt, az őszintesége szólaljon meg a hangszere segítségével.

„Önazonosnak kell lenni, ezáltal hű lehetek önmagamhoz és a zenéhez is. Azt szeretném, hogy azért értékeljenek, amit csinálok és aki én vagyok. Nagy felelősség, de felszabadító és megtisztelő érzés is nagy tehetségű zeneszerzők műveit önmagamra formálva átadni a hallgatóknak. A legcsodálatosabb dolog a világon, ha ez eljut a közönséghez, emlékeket elevenít fel, érzéseket vált ki. Számomra is örök élmény a közönség soraiból könnyekkel küszködve vagy boldogságtól kicsattanva, motiváltan hazamenni egy-egy koncert után.”