Az író már azt is megnézi, hova szülessen – állítja pályája emlékezetében Galgóczi Erzsébet, akit éppen kilencven évvel ezelőtt adott vidékünknek a sors.

Ménfő kis falu volt akkor – emlékezik vissza –, legfeljebb ezer lakosa lehetett. „Gyerekkorom falujában egy emberről nemcsak annyit tudtak, amennyit a személyiség valóságosan hordozott, hanem családja alapján föltételezhető tanulságait is.” – tesz egy fontos megállapítást, majd később megjegyzi: „Egy ilyen emberkertben nőttem föl, és éltem húszéves koromig.” Egy, Karinthy Ferencnek adott interjújában „kicsit tréfásan” kijelenti: „Azért lettem író, mert nem találtam a könyvekben a ménfőcsanaki parasztokat.”

Galgóczi Erzsébet megírta őket. A „csizmás urakat és a pantallós parasztokat” is. Belőle „az ötvenes évek csinált írót.” Azt a kort magyar írók közül rajta kívül élményszerű pontossággal talán senki sem írta meg. Pontosabban: megírta, jóval később. De a maga korában mindenekelőtt Galgóczi Erzsébetnek volt hozzá bátorsága és érvényes szava. Mindig „az élet minőségét” érezte veszélyben, jobban, mint magát az életet.

A rendszerváltás után megszaporodtak a bátor emberek, akik addig csöndesen meghúzódtak valahol. Kivártak. Galgóczi – akit a szocialista, kommunista hatalom a maga számára próbált megszelídíteni, formálisan be is terelte a saját holdudvarába, de a tollnokává tenni nem tudta soha – pedig alkotott. Leleplezett, föltárt, vádolt és védett, kort rajzolt, ám nemcsak az adott kor emberével, hanem a mindennapok hőseivel, a tisztességről, a sunyiságról, a bizonytalanságról, az értékkeresésről.

És a történelmi bűnökről is. A mosonmagyaróvári 1956-os vérengzésről a rendszerváltás küszöbén úgy számolt be a rádió, mint egy addig nyilvánosan még soha ki nem mondott gyalázatról. Pedig akkor már Galgóczi rég, még 1964-ben megírta, A főügyész felesége című kisregényében, amitől akkor sokkot kapott a hatalom.

A Vidravas című regényében pedig előre fölvázolta a rendszerváltás nyitóregényét, formai forgatókönyvét.

1989 nyarán ménfői otthonában szerettem volna találkozni vele. Egy hivatalos párizsi útja előtt ugyanis hazatért. Meglátogatni azonban már nem volt módom. Olvasás közben, édesanyja szobájában érte a halál, délután fél négykor.

Kilencven éve született. Ménfőn könyvtár és utca is van róla elnevezve. Mostanában nem olvassák. Pedig igen jelentős író volt, aki nemcsak politikai tabukat döngetett. A Makk Károly által megfilmesített Egymásra nézve című, két nő szerelméről szóló filmről mondta el a rendező: „Megfogott ennek az írásnak a nyers őszintesége. Erzsi nagyon életszerűen írt, nagyon erős helyzeteket tudott teremteni.” A filmet meghívták a cannes-i filmfesztiválra. Nem akarták változtatás nélkül kiengedni, de az illetékes miniszterhelyettes úgy gondolta: „hagyjuk ezt így, ahogy van, mert ha a Makk hozzányúl, csak rosszabbul járunk.” (Vinnivaló, Gondolat Kiadó, Szerk.: Trunkos Ildikó, Hajba Ferenc)

Galgóczi Erzsébetet a ménfőcsanaki temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésére Nagy Gáspár írt verset: „Megy a koporsó/ megy a földbe/ harangszón imán/ alig zökken/ rög a gerinchez /Neki még volt/ kérlelhetetlen/ és kemény volt/ utolsó parasztok/ körülállják/ Isten tanítja/ úgy imáját/ ahogy mondják/ magukba néznek:/ nagyon magyar / magyar történet.”