Iváncsik Mihály, a győri cunderkirály tizenhárom évet húzott le a Magvassy-sportcsarnokban az ETO színeiben. Eközben lett világbajnoki ezüstérmes, kétszeres olimpikon, többszörös bajnok és IHF-kupa-győztes. Amikor kérdeztem tőle, hogy hol beszélgessünk, rögtön ezt a „szentélyt” ajánlotta. A pálya közepén ültünk le, egy pillanatra becsukta a szemét és elkezdett mesélni.

Szinte hallom a tömeget a lelátón, őrület volt, főleg, amikor csuromvizesen keresztbe csúsztam a parketten ziccernél, egyik oldalról a másikra. Imádták az emberek, és mi is ezt az érzést. Nem voltunk sztárok, mi, ahogy erre neveltek bennünket, megcsináltuk a munkánkat, ugyanúgy, mint a gyári melós. Tudtuk, hogy miért dolgozunk. Azért, hogy ha egy vagongyári munkás kijön és szétüvölti, széttapsolja magát és mi győzünk, attól ő másnap kicsit boldogabb legyen – kezdi a nosztalgiázást a 61 éves, egykori világválogatott szélső.

Az 1986-os IHF Kupa-győzelem óriási siker volt, pedig már majdnem az elején derékba tört a menetelés, ráadásul nem is a pályán.

Az első fordulóban török ellenfelünket oda-vissza vertük, majd jött a Basel. Úgy volt, hogy Svájcba nem utazunk ki, valami magas rangú elvtárs úgy gondolta, hogy ezt letiltja. Az akkori vezetők, Szániel János és Pálmai József azonban kicsempészték a bevont útleveleinket, gyakorlatilag kilopták az okmányainkat a vagongyárból. Titokban elautóztunk Hegyeshalomig, ott felugrottunk a vonatra, és így szöktünk ki a meccsre, mindenki tudta nélkül. Később ilyen gond már nem volt, és a döntőig meneteltünk, ahol a spanyol Alicante várt ránk.

Szokták mondani, hogy minden győzelem annyit ér, amennyire megünneplik. Ez a buli már Spanyolországban elkezdődött.

A döntő első meccsén megszerzett előnyt megőriztük, miénk lett a kupa, és ahogy véget ért a finálé, a busszal azonnal a partra hajtottunk. Ott aztán rohantunk bele a tengerbe, mint a gyerekek, dobáltuk le magunkról a mezt, a gatyát, csak a „szuszpi” meg az alsónadrág maradt rajtunk. Nagy volt az öröm.

Az IHF-kupa-győzelemért járó serlegről jó néhány városi legenda kering. A csapatból többen állítják, hogy egy kocsmatúra közepén sikerült elhagyni, úgy, hogy senki sem vette észre. Másnap az egyik csárda tulajdonosa jelent meg vele az ETO-nál, hogy valamit ott felejtettek nála a jókedvű játékosok. De ez csak egy sztori a sok közül.

Olyan biztosan volt, hogy kimentünk Csicsay Ottó komámhoz Bácsára, ott is sokan szeretik a kézilabdát, vittük a kupát megmutatni. Hiába mondtam, hogy ne cipeljük magunkkal, mert a következő reggel fotózás lesz. Jöttünk vissza, és fel sem tűnt, hogy nincs nálunk. Másnap kerestük, sehol sem találtuk, csak ment az egymásra mutogatás „De hát nálad volt! Nem, nálad volt!” Gyorsan vissza Bácsára, és akkor láttuk, hogy Ottó kisfia játszik vele, a homokozóban pakolta éppen tele egy játék lapáttal.

A régi csapattagok rendszeresen találkoznak, megmaradt a kapcsolat, de egy párost különleges barátság köt össze.

Igen, Ottóval. Gyakran még ma is összetévesztenek minket, ami nem nehéz, mert neki is nagy orra van, nekem is. Az enyémet ráadásul háromszor össze is törték, ez sem segített. Sokszor rám köszönnek: „Szia Ottó! Helló! De még mindig Misi vagyok.” Vele a pályafutásunk alatt szinte több időt töltöttem együtt, mint a feleségemmel, az edzőtáborokban szobatársak voltunk, sok hülyeségben benne voltunk.

A válogatottal elért 1986-os svájci világbajnoki második hely fájó emlék vagy csillogó ezüst?

Úgy utaztunk ki, hogy az első öt-hatban talán ott tudunk lenni, és ahogy haladtunk előre, megjött az étvágyunk. Bennem maradt tüske, mert a nyakunkra jártak az akkori budapesti vezetők, és azt sulykolták belénk, hogy „Elég lesz ennyi is, gyerekek. Ti is, mi is tökéletesen megfelelünk mindenkinek, ha a négybe becsúszunk.” Mi nem így gondolkodtunk, szerettük volna megnyerni a világbajnokságot. Az a nagy jugoszláv válogatott akkor jobb volt. Sokat álmodok erről.

Mi van az álomban?

Hogy világbajnokok lettünk. Óriási húzás lett volna, ahogy az olimpiai érem is. Szöulban 1988-ban egy góllal maradtunk le a dobogóról. Persze bőven kárpótol, hogy családon belül összejött a három olimpiai részvétel. Kettő nekem, egy a fiamnak, Gergőnek.

Gergő, Tamás és Ádám is kézilabdázó lett. Büszke a srácokra?

Nagyon. Amikor gólt szereztek és kinéztek rám a lelátóra, én voltam a legbüszkébb apuka. Gergő búcsúmeccsén pályára léptem, egyszerre volt négy Iváncsik a pályán, sőt a végén már öt, mert a legnagyobb unokám is bejött.

Még ma is megy a játék?

Persze. A lábam bírja nehezebben, de fejben rendben vagyok, a kezem is olyan, mint a legszebb éveimben. Ugyanúgy leteszem a cundert, beverem a hetest, de amikor a földre érkezek, figyelni kell, az esés már nem kellemes. Két hete játszottam, a fejem búbjától a talpamig mindenem fájt. Ha Masters Eb-re készülünk, alapozok 6-8 hetet. Amikor a vírushelyzet miatt leállt a munka, azt hittem, megőrülök, pörögnék folyamatosan. Vettem egy kondigépet és azzal erősítettem az erkélyen. És persze a rendszeres futás se marad ki.

A Kézilabda Hírességek Csarnokának tizenegyedik tagja Iváncsik Mihály. Mit jelent egy ilyen elismerés?

Óriási élmény és megtiszteltetés. Azt hittem, már régen feltettem az i-re a pontot, de ez most jött el. Főleg úgy, hogy a közönség, a szurkolók választottak be a legnagyobbak közé. Nagyon boldog ember vagyok, köszönöm mindenkinek, aki bármit is hozzátett a sikereimhez.