Mikor feleségem, aki soproni, először látta meg ezt az ázott rántott halat, nagyon kikerekedett a szeme.

Hamarosan elérkezik a ,,Hozzá ne nyúlj! Ne egyél belőle! Tetted le?” időszak, ami egészen a ,,Nem is ettetek! Nem magamnak sütöttem! Jövőre feleennyit csinálok” időszakig tart.

Imádom a karácsonyt! Nem ezt az amerikai, csillivilli, dzsingóbell-eset, hanem a csendes, nyugodt, meghitt karácsonyt. Szerencsére nálunk a karácsony sosem volt stressz. Mindig minden időben elkészült, senki nem volt feszült. Jó, azért volt olyan, mikor már megnősültem, hogy az ajándékokat úgy eldugtuk, hogy nem találtuk meg, olyan is előfordult, hogy háromszor kellett a fenyőt visszavinnem, mert vagy nem volt elég dús, vagy ritka és megfelelően karcsú, vagy terebélyes. Azonban ezek a karácsony előtti napokra megoldódtak.

Gyerekkoromban minden második karácsonyt Nyíregyházán ünnepeltük a Nyírimamánál és a Tatusnál. Annyira kint laktak a városból, hogy kiskoromban azt hittem, hogy Nyíregyháza falu. Gyakran disznóöléssel kezdődött az ottlétünk. Jó volt, mert ott volt az egész rokonság. Gondolom, szüleim részéről meg praktikus, mert így már senkit sem kellett meglátogatni. A mama mindig megengedte, hogy megegyük a bejgli végét még az ünnepek előtt, és ha véletlenül elfogyott a zserbó, azt mondta, ,,Nem baj, Paszuly, csinálunk még egyet!” A karácsony valóban a szeretet és a békesség ünnepe volt ott, a Bokréta utca 16.-ban. Emlékszem, hogy 24-e is ugyanolyan nap volt, mint mindegyik más. Tatus megetette az állatokat, cigizett a nyáriban az asztalnál ülve, lábát egymáson keresztülvetve. Apu olvasta az újságot, édesanyám mamával főzött, készült az estére. Én pedig nővéremmel és húgommal játszottam az utcán, vagy a réten, ami a kert végében kezdődött. Hógolyóztunk, szánkóztunk – pontosabban ródliztunk –, hóembert építettünk. Mikor kiabáltak, hogy haza kéne menni, lélekszakadva futottunk, beleesve a hó által betemetett árkokba. Édesanyám már előkészítette a szép ruhánkat – amit még Győrben választottunk ki –, felvettük és ültünk a rökamién a nagykonyhában izgatottan. Közben Tatus borotválkozott, és bekente az arcát valami arcszesszel, ami napokig megmaradt az ember orrában. Mama is felvette a legszebbik ruháját, amiben tényleg olyan gyönyörű volt, mint az Erzsébet királynő. Édesanyám is kifestette magát, felvette a nyakláncát, amit csak ünnepekre szokott, nehogy elszakadjon. Apu? Ja, igen. Ő nézte a Jézuskát. Ha megjött, csengetett és megszólalt a Mennyből az angyal. Nyílt az ajtó, és testvéreimmel versenyeztünk, hogy ki látja meg előbb a karácsonyfát. Énekeltünk és mindenki sírt a meghatódottságtól.

Az ételek mindig ugyanazok voltak és ugyanazok a mai napig. Édesanyám ugyan próbálkozik, hogy valami más legyen, de egyértelműen leszavazzuk. Nála mindig töltött káposzta van, mákos guba, halászlé és rántott hal. Ebből nem engedünk. Tőle lestem el a szigetközi ecetes hal készítésének titkát. Mindig annyi halat ránt, hogy maradjon az ecetbe is.

Mikor feleségem, aki soproni, először látta meg ezt az ázott rántott halat, nagyon kikerekedett a szeme. Mára már ez az egyik kedvence. Nem lehet belőle eleget csinálni. Az elkészítése könnyű, azonban kivárni, hogy kész legyen, már nagyobb kihívás.

A halszeleteket (patkókat) kirántjuk, majd egy nagy fazékba sok hagymával (!) rétegezve lerakjuk. Vizet forralunk, amibe teszünk egész borsot, mustármagot, néhány babérlevelet, pár szem koriandermagot, sót, cukrot. Amikor összefort a fűszerekkel, annyi ecetet öntünk bele, hogy finom salátalé íze legyen. A fűszerek mennyisége függ a víz és hal mennyiségétől. Ezután fűszerestől a halra merjük, és két-három napig hűvös helyen állni hagyjuk.

Érdekes, hogy Magyarországon csak a Szigetközben terjedt el a halnak ily módon történő tartósítása. Észak-Németországban és Hollandiában is csinálnak hasonlót. De ott csak lisztbe forgatják. Bratheringnek hívják.

SZÚKENYIK TAMÁS bábművész. 1997-ben szerződött a Vaskakas Bábszínház társulatához, 2003-ban színész II., 2011-ben színész I. minősítést szerzett. 2013-ban TAPS-díjat kapott.