Ha egy kép nem jelent többet, mint amit ábrázol, az nem igazán jó – ebben a meggyőződésben alkot és erre tanítja stúdiósait is Barabás László festőművész, aki művészi életműve mellett közösségteremtő érdemeiért Szent László-díjat kapott. A 85 éves alkotó, a hagyományokat tisztelő korszerű ember, nemcsak lépést tart az idővel, hanem esetenként meg is előzi azt.
A legendás iskolavárosban, Pápán volt diák. Mikor derült ki rajzkészsége, ábrázoló tehetsége?
Anyám tanítónő volt, kitűnően rajzolt, talán tőle is örököltem ezt a készséget. Pápán, a világszerte elismert, a városban szabadiskolát is nyitó A. Tóth Sándor tanításai, személyisége hatott rám, majd a pécsi főiskola rajz szakán tanárom, Lantos Ferenc Kossuth-díjas festőművész emberi értékei is gazdagították személyiségemet. Ha viszont azt kérdezi, ki volt a szellemi példaképem, akkor egyértelműen Kondor Bélát nevezem meg, ő a képein a fenségeset és a groteszket egyszerre tudta ábrázolni. Nyilván nem akartam őt utánozni, de az a szemlélete, hogy az emelkedett és a groteszk úgy van jelen az alkotásaiban, ahogy mindennapi életünkben, nagyon hiteles és izgalmas a számomra.
Az ön tartalmasan súlyos, teljes életében is történtek tragédiák, nagy ívű sikerek, groteszk és fenséges időszakok. Melyikből volt több?
Mindegyikből jutott, de megmaradtam derűs szemléletű embernek. A festés gyógyít, életörömet ad, és az önismeret hiteles, kíméletlen forrása is. Ha szembenézek a képeimmel, tudom, milyen ember vagyok. El tudom helyezni magamat, tehetségemet a világban, de a saját korlátaimat is elfogadom, tudomásul veszem. Az ember többször fest „csak” tisztességes képet, mint jót.
Festett már rosszat is?
Bármennyire is optimistán élem az életemet, a valóságot soha nem hamisítom, nem szépítem meg. Nem akarom szebbnek ábrázolni a hitelesnél. Szépelgő, hazug, ízléstelen képet reményeim szerint nem festettem soha, és a tanítványaimat is megvédtem ettől a téves úttól. Olyan már előfordult, hogy egy gondolat festői kifejezésével minden erőfeszítésem dacára nem tudtam megbirkózni. Ilyenkor azt elfogadom, nem erőlködöm tovább, átfestéssel eltakarom, ami eddig elkészült a képből, és valami teljesen mást festek a farostra. Van egy fontos idézetem Benjámin László költőtől, ami akkor jut eszembe, amikor a saját erőmet meghaladó feladatok előtt állok: „Zárt, fegyelmezett homlokom mögött érzem a gyászt azért, ami már sohasem leszek.”
Egyik legismertebb képe, az Ablak azt hirdeti: Előttem az élet. Az ablak előtt Émile Ajar ilyen című, ismert kötete, a nyílt ablak párkányán öregedő szemüveg, de a kinti világ napsütésesen derűs. Ez groteszk vagy optimista?
Talán mind a kettő. Aki ismeri a könyv tartalmát, az tudja, hogy a főszereplő arab kisfiú előtt nem áll nyitva az értelmes élet kapuja. A szemüveg azonban a kinti, derűsen sárgálló világba néz, előre tekint, függetlenül attól, hogy a gazdája hány éves.
Szobái falán talán legismertebb, igen erőteljes képei vannak. Közülük kettőt családi dráma ihletett. Közismertek. Beszélhetünk róluk?
Önmagamról nem nagyon szeretek beszélni, de ha érdekli, természetesen.
Azért érdekel, mert ezeken, a két családtagjára emlékező képeken az elmúlást döbbenetesen szép, személyes motívumokkal ábrázolja, mégis egyetemes hitelességgel jeleníti meg az elkerülhetetlen elmúlást, illetve elvesztett szeretteink érzelmi hagyatékait.
A feleségem viszonylag idősen halt meg, az eszemmel törvényszerű, természetes halálként fogadom el az elmúlását, de ettől még fáj.
A képen szinte elegánsan lép ki felesége az életéből.
Igen, a kép címe is az, hogy Távozó. A fiam 45 éves korában bekövetkezett halálát már borzasztó volt elfogadni. Rövid alkotó élete során egész komoly életművet hagyott maga után. Káprázatos tehetség volt. Az Egy festőre emlékezve című képemet már csak jóval a halála után volt erőm megfesteni.
Minden kép tudatosan megválasztott szimbólumaiként karakteres tárgyak szerepelnek. Mi az alkotói módszere? Megtalálja ezeket a helyzeteket, motívumokat, vagy megteremti őket?
Mindig pontosan tudom, mit akarok megfogalmazni. Ehhez keresek erős, kifejező motívumokat, tárgyakat, emlékeket, régi vagy friss, otthoni vagy külföldi, hétköznapi vagy irodalmi élményeket. Független vagyok és szabad, senki sem diktálja, mit fessek és hogyan. Természetelvű festőnek tartom magam, ami azt jelenti: a világ létező, látható motivációit használom fel, természetesen nem idilli tájképek formájában.
Az Epilógus című könyvének bemutatóján azt mondta: nem múlhat el nap vonalhúzás nélkül. Meghúzta már a mai vonalakat?
Ma is festettem már, de folytatom is még. Napközben sosem alszom, értelmes feladatokkal töltöm el az időmet. Amikor a győri tanítóképzőből nyugdíjba mentem, a lakásom fölött kialakított stúdiómban olyan iskolát teremtettem, ahol minden hétköznap tanítottam. Rájöttem, hogy ez a tempó már fárasztó, de a pedagógusi munkát nem adtam föl. Most felnőtt tanítványaim vannak, főleg értelmiségi munkakörben dolgozók, hetente egyszer három órában vagyunk együtt. Ezen túl pedig naponta dolgozom, látja, itt vannak lefektetve a képek a műterem padlóján, figyelem, hogy különböző sorrendben, alakzatban miként kommunikálnak egymással. Minden egyes nap három órán át angolul is tanulok a számítógépemen.
Fél évszázada Győrben él. Hogyan talált otthonra ebben a városban?
Kölcsönösen befogadtuk egymást. Sok barátra leltem, és rengeteg segítőkészséget éltem át. Ezért is gondoltam úgy, hogy a képeimet együtt tartom és a városnak ajándékozom, mely az Innonet székházában állandó kiállításon mutatja be őket. A Szent László-díjon őszintén meglepődtem. A polgármester úrral az átadó ünnepségen találkoztam másodszor, először akkor, amikor jubileumi emlékérmet adott át a Győrnek ajándékozott képeimért, pedig számomra volt ajándék, hogy együtt tarthatom őket. A festményeimet majd megítéli az utókor, a kitüntetésnek viszont azért örültem igazán, mert az indoklás szerint a közösségteremtő munkámért is kaptam. Huszonöt évig vezettem a vagongyár szakkörét, itthon stúdiót csináltam és csinálok ma is. Örülök, hogy ezt is észrevette és értékeli a város.
Fotó: Marcali Gábor
Hajba Ferenc