Több mint fél évszázada fényképez, s kutatja a mába átívelő történelmet Nagy István fényképészmester, aki a város múltját és jelenét bemutató munkásságáért vehette át a Szent László-díjat a közelmúltban. A csornai születésű szakember 1962-től él Győrben, rengeteg kordokumentum köthető hozzá: arcképek, tablók, esküvő- és eseményfotók, üzemi felvételek tízezrei készültek a keze által, ahogyan a fontos helyi témákat feldolgozó könyvei is fontosak az örökkévalóságnak.
A csornai születésű szakember 1962-től él Győrben, rengeteg kordokumentum köthető hozzá: arcképek, tablók, esküvő- és eseményfotók, üzemi felvételek tízezrei készültek a keze által, ahogyan a fontos helyi témákat feldolgozó könyvei is fontosak az örökkévalóságnak.
Nem látok a falon képeket, pedig azt gondoltam, egy fotós lakása olyan, akár egy műterem.
Dobozban vannak, a költözések nem tesznek jót a fotóknak. A műtermem már nincs meg, csak olyan munkákat végzek, amihez nem kell stúdió. A képek, amiket elővettem, még régi brómpapírra készültek, ha nagy tragédia nem történik, száz év múlva is ugyanilyen állapotban lesznek. Nem vagyok meggyőződve, hogy ezt tudják az új papírok is.
Aranykoszorús fényképészmester, fotó- és helytörténeti kutató – ez áll a névjegyén. Kezdjük a mesterséggel, aminek klasszikus művelője évtizedek óta. Pontosan mióta?
57 éve. 1962. augusztus 8-án kötöttünk tanulószerződést, a Győri Fényképész Szövetkezetnél kezdtem neves elődök tanítványaként.
Mi előzte meg az emlékezetes aláírást?
Érdekelt a fényképezés, így jelentkeztem a fotós pályára. A mesterek segítettek, biztattak, hogy ne csak a szűken vett szakmával foglalkozzak, hanem készítsek más felvételeket is. Rengeteg gyakorlás kellett hozzá, de voltak szép eredmények, mindjárt az első években, egy pantomimos képsorozattal első díjat nyertem. Mindenféle területet szívesen fényképeztem, és így van ez ma is, talán csak víz alatt nem készítettem képeket.
Számos kötete megjelent, ebből három szorosan kapcsolódik egymáshoz. A város 1944-45-ös bombázásával kezdődik ez a sor.
A Húsvéttól húsvétig című könyvben a korabeli újságok, a bombázások káreseményeiről felvett jegyzőkönyvek, hadi naplók, visszaemlékezések és más források felhasználásával írtam meg a harmincöt bombázás ma dokumentálható történetét a hatvanadik évfordulóra. Még ma is él néhány szemtanú, aki tudott erről mesélni. Például Révfaluban egy idős hölgy úgy emlékezik, hogy amikor a Torkos-kastélyt lebombázták, olyan alacsonyan szállt a repülőgép, hogy látta, ahogyan a pilóta rágógumizik a fülkében. Győr lebombázása, ami nem csak az ipari üzemeket, hanem a lakóházakat is érintette, rendkívül sok polgári áldozattal járt.
„Objektív szemű és lelkületű magyar ember, ahogyan szakmája, hivatása, neveltetése diktálja, megköveteli” – írta Benedek István Gábor író, újságíró a Quiritatio – Sikoly. Győri zsidó tragédia 1938–1945 című kötetének előszavában, s azt is: „ez nem egy könyv a sok közül, ez ’A’ könyv”. Miért lett ekkora sikere a kötetnek? Már ha egy ilyen téma esetén beszélhetünk egyáltalán sikerről…
A kötetben évek munkája van, a tények mellett személyes sorsokat is bemutatok. A győri zsidóság tragédiájáról beszéltem túlélőkkel, akik megjárták Auschwitzot. A feleségemmel – ő jegyzetel és segíti a munkámat – elmentünk a munkatáborba, ott lefényképeztem minden részletet. A Kossuth utcai Menházba 38 tabló készült ezekből, és a vagonná alakított teremben is láthatóak a felvételeim. Elhurcoltak Győrből 4688 zsidó vallású magyar állampolgárt, akik közül talán 600-700 tért vissza, ők is jelentős részben Budapestre vagy külföldre költöztek. A régi életet semmiképpen nem lehetett újrakezdeni.
A rendkívül mélyreható tragédiák feldolgozását aztán Apor Vilmos püspök bemutatásával folytatta.
A ’44-45-ben történtekhez tartozik az a gyalázat, ami Apor Vilmost érte, aki a Püspökvár pincéjében több száz hölgyet menekített, amikor a szovjet hadsereg bejött 1945 márciusában, és krumplipucolás címszó alatt el akarták hurcolni az ifjú hölgyeket. A püspök kituszkolta az orosz tisztet a pince előteréből, de a tiszt az ajtóba érve géppisztollyal megsebesítette. Néhány nappal később, húsvét hétfő hajnalán, a kórházban veszítette életét. Az ő tevékenysége, példaadása rendkívül megkapott. Kiadta a papjainak, hogy mindenki maradjon a helyén, holott az állami vezetés távozásra szólította fel a magyarokat, mert Nyugatra telepítették az üzemek egy részét, ahol munkáskézre volt szükség. Sokat utaztunk a feleségemmel Apor Vilmos nyomában Győrtől egészen Torjáig. Ezt, illetve a győri zsidóság tragédiájáról szóló könyvemet elhelyezték az amerikai Kongresszusi Könyvtárban is.
Egészen más témában aztán az Apor-könyvet egy „súlyos” kiadvány követte. Mit kell tudnunk röviden A Győri Ipartestület 130 éves történetéről?
Tényleg az, négykilós lett a kötet, de nem mind az enyém, az ezer oldalból csak nyolcszázat készítettem. A feleségem ebben is sokat segített. Az iparosság körülbelül ezer éve jelen van a városban, s az 1300-as évektől a céhrendszer majdnem 500 éven keresztül fennmaradt. Ez teremtette meg a város nagyiparának lehetőségét, alapjait. 1885-ben néhány száz taggal alakult meg a Győri Ipartestület. Az 1900-as évek közepére, volt olyan év, amikor háromezer főt számláltak a város bejelentett iparosai néhány alkalmazottal.
Azt hiszem, hogy ez, és a többi könyv elkészítése ösztönözte a városvezetést, hogy számomra a megtisztelő Szent László-díjat odaítéljék. Egyébként kétszáznál több csoportos és egyéni kiállításon vettem részt, ebből a legtöbb, 23 helyen Szent László szerepelt. Az ország valamennyi részén, és határon túl, ahol Szent László-ábrázolást találtam, lefényképeztem, és gyűjtöttem hozzá bélyegtől a képeslapig sokféle anyagot.
A Kisfaludy utca történetét is feldolgozta, ahol a kis üzlete is volt. Mit jelent önnek, amikor végigsétál a belvárosi utcán?
Azért is a címe, hogy A mi utcánk, mert ezzel szerettem volna biztatni másokat is, hogy írják meg, gyűjtsék össze az utcájuk történetét. Jó érzéssel sétálok az utcában, de a Kisfaludy 1. nagyon hiányzik. 34 évig béreltem, de nem volt lehetőség a megvásárlására, így aztán visszaadtam. Most csak egy kis dolgozószobám van, roppant kicsi a hely a könyveknek, jegyzeteknek. A győri fotográfusok munkáit is összegyűjtöttem, volt olyan kolléga, aki az összes negatívját, képét és eszközét rám hagyományozta.
Nagyon sokszor említette a feleségét. Támogatta minden törekvésében?
Hogyne, természetesen. Egy ilyen sokrétű érdeklődésű fotográfusnak, ha nincs ilyen háttere, akkor nem tudja ezt mind megcsinálni. Rendkívül sok időráfordítás, türelem és kitartás kellett. A feleségem elkísért az utazásokra, támogatta a kutatómunkámat. Azt hiszem, mindenkinek fontos, hogy legyen egy olyan társa, támasza, akire számíthat, másként ezt nem lehetne csinálni. Ő egyébként iskolatitkár volt a Móra-iskolában, és főként rá hárult a két gyermekünk nevelése. Most pedig sokat önkénteskedik, részt vesz például az Önkéntes Nagyi Szolgálat elnevezésű programban.
A gyerekek örökölték édesapjuk érdeklődését?
A fiam informatikus, a lányomnak két diplomája van, könyvtáros és egészségügyi-jogi területen szerezte. Ő humán beállítottságú, színházi rendezést is tanul, és művelődésszervezést. Néha ír ő is, de nem kutató jellegű munkát, hanem nagyon szép gondolatokat, szépirodalmat.
Min dolgozik most?
Kicsit elhagytam Győrt, a rábaközi emlékművekkel foglalkozom. Eddig 39 községét dolgoztam fel. Ehhez gyűjtöm télen a levéltárban és a könyvtárban az anyagot, május közepétől pedig fényképezek majd’ minden nap egy települést.
Milyen technikával készíti a képeket?
Csak digitálissal, talán 15 éve már, és használom a régi objektívjeimet is. Igaz, hogy két vázzal kell dolgoznom, mert az egyik szereti a régi objektíveket, a másik nem.
Ódzkodott tőle?
Persze, nehéz volt az áttérés. Éveket vett igénybe. Különösen úgy, hogy egymás mellett futott a két technika a 2000-es évek elején. Amikor kezdődött, mi, fotós szakiparosok arra gondoltunk, kicsit lassabb lesz az átmenet. Csak aztán 2007-ben jött a Sulinet-program, amikor boldog-boldogtalan vásárolhatta a fényképezőgépeket és a nyomtatókat. Ez rohamosan maga alá temette a régi, hagyományos iparos tevékenységet és a szakmai munkát, azt, ami Győrben több mint 150 évig működött.
Az erőteljes digitalizáció ott van a zsebünkben, ami jó is, meg nem is. Jó, mert kéznél van, nem kell mindig fotós szakember, de nagy hátránya, hogy mindez csak virtuálisan létezik, digitális eszközökön. Legtöbb esetben ez ott is marad, nem hívják elő, esetleg egy óvatlan mozdulattal kitörlik az emlékeket.
Talán nincs is olyan család Győrben, akinek ne volna egy Nagy István-fotója, hiszen ön készítette az osztályképek és tablók nagy részét. Sok az ismerős arc a városban?
Valószínű, a megye kétharmad részén fotóztam. Sokakat megismerek Győrben, ahogy ők is engem. A névmemóriám roppant rossz, arcokra jobban emlékezem. A tablófényképezésnél az 1990-es évek közepe volt a csúcs, amikor évente 1200-1300 diákot fényképeztem. Jó szívvel gondolok erre az időszakra is.
Szerző: Zoljánszky Alexandra
Fotó: Marcali Gábor