A betegek világnapját Szent II. János Pál pápa kezdeményezte azért, hogy kellő figyelmet szenteljünk a betegeknek, és jobban megértsük a szenvedést. Az ellene elkövetett merényletet követően ő is egyre inkább megtapasztalta a betegség keresztjét, s különös együttérzéssel fordult a szenvedők felé. 1993. február 11-e óta ezen a napon minden évben több figyelem irányul rájuk és az őket gondozókra.

S az év többi napján? Könnyebbé tehetők-e a beteg emberek mindennapjai? Léteznek-e praktikák, módszerek, melyekkel enyhíthetünk szorongásukon, kiszolgáltatottságérzésükön akár intézetben, akár otthon? Ennek próbáltunk utánajárni Székely Vera családterapeuta, mediátor segítségével.

A beteg ember tele van félelemmel, szorongással, s ha bekerül egy egészségügyi intézetbe, akkor beszűkült-módosult tudatállapotba kerül. Ilyenkor mindent magára vesz, vagyis hatalmas jelentősége lesz minden feléje irányuló gesztusnak, apróságnak. Ebben a helyzetben nagyon fontos például az érintés, simogatás, mert csökkenti az elszigeteltséget, közelebb hozza a külvilágot, serkenti az immunrendszer működését, de úgy is fogalmazhatunk, hogy egyszerűen embernek érezheti magát a beteg.

Ugyanilyen kulcsfontosságú a döntés lehetősége. Legyen módja eldönteni, hogy például melyik karjából vegyünk vért, magyarázzuk el, mi fog történni vele. A döntés mindig a szabadság esélyét hordozza magába, s nem eszközként éli meg a beavatkozást.

A logikai érvelés helyett használjunk pozitív megerősítést: pl. „alszol egyet és jobban fogod magad érezni”.

Soha ne felejtsük: a szavakkal ölni és ölelni lehet!  Nem véletlen, hogy a szó ősi fájdalomcsillapító eszköz. A gyógyító szava szent, mely megnövelheti a beteg önmagába vetett hitének erejét és akár a gyógyulás irányába is indíthatja.

Nincsenek könnyű helyzetben a beteggel együtt élő, őt ápoló családtagok sem. Laikusként félnek, szoronganak attól, nehogy kárt okozzanak, állapotromlást idézzenek elő. A folyamatos ellátást igénylő idős vagy beteg ember gondozása óriási próbatétel a vele együtt élőnek. Ebben a helyzetben arra kell törekedni, hogy mindennap legalább 1-2 órát önmagára fordíthasson, elmehessen otthonról, kikapcsolódhasson. Ez az „énidő” nem önzés, ez létszükséglet, különben kimerültség, kiégés jelentkezik, sőt ő maga is megbetegedhet. Érdemes segítséget kérni más családtagoktól, esetleg barátoktól, szomszédoktól, akik erre az időre vállalják helyettük a beteg felügyeletét.

Célszerű lenne csoportokat szervezni az otthonápolásban részt vevő családtagoknak, ahol mentálhigiénikusok, szakápolók segíthetnék őket tanácsaikkal, s a hasonló helyzetben lévőkkel oszthatnák meg tapasztalataikat, erősíthetnék egymást.

Müller Péter szerint akit megcsap a mulandóság szele, rájön, milyen csoda élni. Jó lenne, ha ennek a csodának a tudatában telne minden egyes napunk, mert így könnyebb lenne elviselnünk önmagunkat és a velünk élőket is.