Ahol valamikor távolban élő ismerősök érdeklődtek egymás hogyléte felől a recsegő vonalon, fiatalok rebegtek szerelmes vallomásokat, telefonbetyárok hívogattak békés polgárokat, taxit rendeltek és az orvosi ügyeletet riasztották, az a helyiség ma már egy négyzetméteres fülkéje az olvasáskultúrának Adyvárosban.
Limpók Imréné öntevékenyen rendet rak az adyvárosi telefonfülkében, amelynek eredeti rendeltetését feleslegessé tették a mobiltelefonok. Közkedvelt „szabad polcos” könyvtár lett belőle. Limpókné a közeli Ifjúság körúton lakik, rendszeresen visz el innen könyveket. Nemrég az Erdély történetéről szóló könyv második részét találta érdekesnek. Azért a másodikat, mert az elsőt csak akkor látta meg, amikor a befejező kötetet visszahozta. Ekkor határozta el, hogy időnként rendet rak a polcokon. Nem katalogizál, nem betűrend vagy műfaj szerint állítja katonás sorba a gyorsan változó köteteket, de a végén mégis kialakít egy átlátható rendet. Az asszony nyugdíjas, korábban gyógyszerész asszisztensként dolgozott. A receptek kibogarászásával a kézírásos időben valószínűleg meggyűlt a baja, a könyvek azonban napi élményt okoznak neki.
A fülkét az év elején adta át Radnóti Ákos alpolgármester és dr. Horváth Sándor Domonkos, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér igazgatója. Napok alatt népszerű lett. Van egy lehajtható kis műanyag szék benne, itt akár esőben is elolvasgathat az érdeklődő. A napokban egy huszonéves fiatalember mélyedt el ott valamilyen könyvben. Szinte felriadt, amikor ráköszöntem. „Nagyszüleimnél voltam itt, amikor megláttam a fülkét – mondja Németh Zsolt. – Rögtön találtam egy nekem való különlegességet. Művészettörténetet tanulok a fővárosban, így aztán örömmel szúrtam ki Dénes Valéria Tegnapi művészet című könyvét. Egy szuszra kiolvasom, nem viszem magammal, hiszen nem jövök mostanában Győrbe, soká tudnám visszahozni.”
Ősz férfi érkezik, nyolc könyvet szed elő a nejlonszatyrából. Ahogy látom, főleg a krimiket szereti.
– Nincs elég izgalom a napi életében? – cukkolom.
– Vagy legalábbis nem olyan, amilyenre vágyik az ember – feleli a Józsefként bemutatkozó kertvárosi ember.
– Hány éves? – kérdezem tőle.
– Május óta ingyen utazom – utal frissnyugdíjas korára.
– Hol dolgozott korábban?
– A legtöbbet villanyszerelőként kerestem a kenyeremet, de voltam osztályvezető is – áll fel a guggolásból, aztán megjegyzi: na, ezt nem kellett volna.
– Mit?
– Ilyen hirtelen felállni.
– Elsötétült a világ?
– Nekem ilyenkor inkább kifényesedik, mintha a napba néznék. Lehet, hogy fordítva vagyok bekötve.
Hajba Ferenc
Fotó: Marcali Gábor