„Képtelen vagyok szerelmes verset írni, amikor szerelmes vagyok”

Tévés műsorvezetőktől kölcsönvett fordulattal élve elnézést kérek, de a mellékelt interjúban tegeződünk Pátkai Tivadarral, aki a rendszerváltás környékén több redakcióban is kitűnő munkatársam volt.

Költőként napokig farigcsált egy sort, újságíróként gyorsan és pontosan dolgozott. Pátkai, a szerkesztő is kapós portéka, régebben a lapok, mostanában inkább a könyvkiadók hajlandóak pénzt adni azért, hogy kiegyenesítse mások görbe mondatait.

Barátja és kritikusa, a költői, írói életművet kiválóan ismerő Kemsei István írja valahol, hogy Pátkai Tivadar mindegyik mondata a szó legigazibb értelmében vett kristálytiszta gyöngypróza anyagkészletéből van összecsiszolva gyönyörködtetővé. Ha jól tudom, Kemsei aggatta rá a kismester jelzőt is, ami nagyjából azt jelenti, hogy a szerző tehetséges, de nem kell előtte hasra esni. Nem forgatja fel, de minden mondatával szebbé teszi, gazdagítja az irodalmat, meg a világot.

Pátkai Tivadar Radnóti-díjas költő 1947-ben született Sokorópátkán, egy bakonyaljai zsákfaluban, ahol törvényes apja, Háklár Ernő borbélymester volt. A Pátkai felvett név, Kormos István unszolására keresztelkedett át első verseskönyve, az Otthonról haza 1979-es megjelenésekor. Korábbi esemény, hogy elvégezte a Jedlik iskola közlekedésgépész szakát és éveket töltött hajógépészként a Dunán.

Az Otthonról haza (versek, Móra Kiadó, 1979) után még négy kötete jelent meg. Tested utcáin (versek, Orpheus Kiadó, 1996), Az erdei operában (gyermekversek, Hazánk Kiadó, 1999), Egy másik nyárból (versek, Felsőmagyarország Kiadó, 2007), A kőrisfa árnyéka (prózák, Hazánk Kiadó, 2008). Versei és prózái számos folyóiratban és antológiában olvashatók. Közel négy évtizede Győrben él, az idei Szent István-napon Kormos István-díjat vehetett át a megyei önkormányzat árpási ünnepségén.

Első verseskönyved megjelenése előtt mentorod, Kormos István azt ajánlotta, változtass nevet, egy költőt nem hívhatnak Haklár Tivadarnak. Így lettél a szülőfalud után Pátkai. Később Kormos összeszidott. Azt mondta, nem a Haklárral van baj, hanem a Tivadarral. Így történt?

Igaz a történet, ez nem egy az oly sok és híres Kormos-adomák közül. Persze mindezt viccnek szánta. Kormos nagy kópé, örökös gyermek, vagabund. Köztudomású volt róla, hogy szerette ugratni pályatársait, főleg minket, költőpalántákat. Rajtam kívül legalább két tucat írónak, költőnek amolyan művésznévadó keresztapja volt.

Kormos a hetvenes években gyakori vendége volt a fiatal győri művészek Kassák kollégiumának. Mi vonzotta ide?

Amikor mi tető alá hoztuk a Kassák kollégiumot, Kormos már elismert költő és szerkesztő volt, elsősorban a Vackor mesék és a televízió jóvoltából vált országos hírűvé. Meghívtuk egy antológia szerkesztésére, ezek után szívesen járt közénk Győrbe, de szülőföldjére, a Szigetközbe is. Ezek voltak a jókedvű évei, korábban többedmagával tiltólistán volt, nem állt be a kurzust dicsőítők sorába, leginkább fordításból élt és az asztalfiókjának írt. Nem vették be az irodalmi kánonba, díjakat sem kapott. Emlékszem, egyik győri vendégeskedésekor mi, fiatal kassákosok adtunk neki „Kossuth-díjat” a Rábaparti vendéglőben. Bekereteztünk egy Kossuth Lajost ábrázoló papírpénzt, és ünnepélyes keretek között átnyújtottuk neki. Boldog volt!

Te is kaptál díjat Kormos Istvántól, atyai jó barátságával tűntetett ki és hozzásegített első, Otthonról haza című verseskönyved kiadásához. Ez három-négy évtizeddel és öt kötettel ezelőtt történt. A mostani, második Kormos-díjnak tudsz örülni?

Soha életemben nem ácsingóztam semmilyen díjért, nem tartom különösebben értékmérőnek a díjakat. Ezek vagy eltalálják az embert, vagy elkerülik. Az persze természetes emberi tulajdonság, hogy jólesik, ha elismerik a munkádat. Ez különösen igaz akkor, ha a szakma tüntet ki a figyelmével, mint a Radnóti-díj vagy a Móricz Zsigmond-ösztöndíj esetében. A Kormos-díjra azért vagyok büszke, mert a névadója egy rendkívül erős tartású ember, kiemelkedő költő és szerkesztő volt, olyan, akit példaképül lehet állítani bármilyen helyzetben, történelmi időben.

Móricz írta, hogy minden fontos dolog gyerekkorban dől el. Kormos előtt kitől tanultál?

Az első dicséretet Kovács Imre igazgató úrtól kaptam, aki szerint rendkívül színes és izgalmas házi feladatokat írtam a sokorópátkai általános iskola Mókus őrsének kirándulásairól, mint Rákosi Mátyás kispajtása. Akitől tanultam, az apai nagyanyám volt, a falu egyik ismert siratóasszonya. Állandóan kántált, elénekelte a halottak életét a koporsók mellett. Alkotás volt az is, méghozzá a javából. Igencsak fantáziadús meséket hallottam tőle gyermekkoromban. Aztán ott volt apám borbélyműhelye, ami afféle falusi agóraként működött, a férfiak ferbliztek, bort ittak és megbeszélték, hogy mi történt hét határban.

Mikor vetted kezedbe az első könyvet?

Nagyapám testvére pincér volt a New York kávéházban, a padlásunkon találtam neki dedikált Krúdy-, Ady-, Bródy-köteteket. Fogalmam sem volt, mit tartok a kezemben, egy híján el is kallódtak ezek a kincsek. Az olvasásra később, hajógépészként szoktam rá a Dunán, unalmamban.

És az írásra?

Muszáj volt, hogy valakivel beszélgessek arról, amit olvastam, meg valahova tartozni is kellett, ezért beálltam irodalmi színpadosnak, majd megalapítottuk a Kassák kollégiumot. Itt már nem csak versmondók, amatőr színészek találkoztak, hanem kezdő festők, grafikusok, filmesek, fotósok és persze írók, költők is. Ilyen közegben képtelenség nem írni verset. Aztán a ‘70-es évek derekán megérkezett Kormos István, elkérte a kézirataimat és a legendás Móra Kiadó nevében szerződést kötött velem egy könyvre. Akit ő kitüntetett figyelmével, az bekerült a kortárs irodalmi vérkeringésbe. Akit ő elfogadott, azt elfogadta Nagy László, Pilinszky János, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Fodor András, és még sorolhatnám. Így indultam ezen a pályán, így ismerhettem meg ezeket a költőóriásokat.

Vidéki, félig győri, félig sokorópátkai íróemberként milyen a kapcsolatod a mai nagyokkal, a szakmával, általában a művészvilággal?

Közéleti típus vagyok és voltam világéletemben. A Kassák kollégium után jött a József Attila Kör, majd a Magyar Írószövetség és a Radnóti Miklós Irodalmi Társaság. Igyekeztem, igyekszem jelen lenni a művészeti közéletben, hiszen senki sem lehet önálló sziget. Egymást inspiráljuk, bármi legyen az eszköz, amivel dolgozunk. A szabadidőmet legszívesebben azzal töltöm, hogy élvezem, amit a társművészetek nyújtani tudnak. A színészek, táncosok között már csak a fiam, Pátkai Balázs balettművész miatt is sok a jó barátom, mindig szívesen dolgoztam a színháznak, a Győri Balettnek. Azokkal az írókkal, költőkkel, akikkel együtt rajzottunk ki a hetvenes években, természetes módon figyeljük, olvassuk egymást, hiszen többnyire ugyanazokban az irodalmi lapokban jelenünk meg, ugyanabba az írótáborba, könyvünnepre, fellépésre vagyunk hivatalosak, függetlenül attól, hol élünk. Meg aztán ott van az internet, aminek a használatát kénytelenek megtanulni a legöregebb költők is.

Ezen az inspiráción túl mi kell ahhoz, hogy dolgozni tudjál? Milyen környezet, milyen hangulat?

A versíráshoz, kiváltképpen ahhoz a fajta lírához, amit én is művelek, igenis kell valamilyen lelkiállapot. Legalábbis nekem. Ezt nevezhetjük akár ihletnek is, bár Karinthy óta tudjuk: a profinak nem ihletre van szüksége, hanem előlegre és határidőre. Ha jó a hangulatom, akkor nem ülök le verset írni. Miért üljek le, amikor jó a hangulatom? Mondok más példát is. Képtelen vagyok szerelmes verset írni olyankor, amikor szerelmes vagyok. Meg kell várnom, hogy elmúljon. Írásban utólag élem meg. A prózai munka más, azt mindig alapos felkészülésnek kell megelőznie. Vázlatot kell felrajzolni, térképet, amelyen eligazodunk. Vakon nem lehet írni. Az amatőrök és a dilettánsok ezt figyelmen kívül hagyják. Többek között innen ismerhetők fel. Végül, ha már tudom, hogy mit akarok, miből és hogyan, jöhet a napi robot. Délelőttönként írok, nálam ez a nyugodt napszak.

Hajógépészként kezdted, újságíróból lettél szerkesztő, majd levéltáros, végül költőből prózaíró. Úgy tűnik, öregszel.

Az emberfia megboldogult ficsúr korában kipróbál sok mindent. Kalandvágyból szedtem fel a horgonyt is. Néhány év alatt annyi élményanyagot kaptam attól a csavargó élettől, amit máshol évtizedek alatt sem élhettem volna meg. Később az újságírás, lapszerkesztés már közelebb állt a mostani szakmámhoz. Jó stílusgyakorlat volt, igaz, olykor macerás, hiszen könnyen maga alá tudja gyűrni benned a napi penzum kényszere a szépírót. Ma úgy érzem, mindegyik munkahelyem hozzátett az életemhez, nem is keveset. Mai tinidumával azt mondhatnám: ezt dobta nekem a gép, lájkolod? Panaszra semmi okom. Az olyan illúziókkal pedig, hogy az irodalom, a művészet képes megváltani a világot, már réges-régen leszámoltam, sőt, abban is kételkedem, hogy jobbá tudja tenni. Maradjunk annyiban, hogy szebbé… Ha ez az öregedés jele, akkor vállalom. A bölcsességet nem az óvodában mérik.

Augusztus 19-én, pénteken délelőtt vetted át a Kormos-díjat Árpáson. Mit csináltál aznap este és milyen programot tervezel a következő három-négy évtizedre?

Aznap nem feküdtem le a tyúkokkal, szűk baráti körben illett bontani egy jobb üveg vörösbort Kormos Pista emlékére, és koccintani azokra a szép időkre, amelyeket együtt tölthettem vele a Mindenható kegyelméből. Ami a jövőt meg az írást illeti, A kőrisfa árnyéka című prózakötetem folytatásán dolgozom. Hónapokig gyűjtögettem hozzá az anyagot szülőfalumról, Sokorópátkáról a levéltárban, hiszen az 1950-es évek felidézése nem egyszerű. Nem helytörténet lesz, hanem novella-füzér a kora és késő gyerekkorról, valós helyszíneken, valós emberekből összegyúrt szereplőkkel, színtiszta szépirodalom.

Gaál József