„Édesapám búcsúlevelében azt írta nekünk, halála nem volt hiábavaló”

Interjú Tihanyi Lászlóval, az 1956-os győri vértanú Tihanyi Árpád fiával.

Tihanyi László 1949. március 8-án született Győrben. Édesapja, Tihanyi Árpád irodalomtanár, az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírja. Tanulmányai során elsőként szakmunkás- bizonyítványt szerzett, majd technikusi oklevelet, végül munka mellett elvégezte a műszaki főiskolát. 1981-ben kiváltotta az ipart, saját lábára állt. Villamos berendezéseket tervezett, majd villanyszerelőként el is készítette azokat. Tavaly december óta nyugdíjas, előtte a Petz Aladár Megyei Oktató Kórház foglalkoztatásában állt. Megbízható, ügyeskezű szakemberként ismerik, Győrben mindenki tisztességes, becsületes embernek tartja. Nős, egy gyermeke és egy unokája van. Testvére, Árpád Tatán él.

Tihanyi László azt mondja, a forradalom után még hosszú évtizedekig éreztették a megkülönböztetést családjával, akárcsak más 1956-os mártír és vértanú hozzátartozóival. Az embert próbáló időkért, a tragikusan elvesztett családfő nélküli kiszolgáltatottságért soha senki sem kárpótolhatja őket. Hozzátette: azért mindig voltak jó emberek, akik segítették őket, miközben iskolában, munkahelyen hátrányos helyzetbe akarták kényszeríteni, de akkor is, amikor a családot a pártbizottság ki akarta tenni az otthonából.

Tihanyi László nyugdíjasként sem pihen. Heti 20 órát dolgozik még a szakmájában, mellette kertet gondoz, a fennmaradó idejét pedig nagy örömmel, szívesen tölti az unokájával.

Politikai szerepet sosem vállalt. Ugyan az MDF felkérte, induljon a színeiben, de nem kötelezte el magát. Úgy mondja, értékrendje alapján a jobboldaliság áll hozzá a legközelebb, keresztény emberként vallását is gyakorolja. 1991 óta a Szigethy Attila Társaság ügyvezetője, a szervezet feladatának tekinti a rendezvények szervezését, az 1956-os hősök emlékének ápolását, és az utókor figyelmének ébren tartását az 55 évvel ezelőtt történtek tisztánlátása érdekében.

A színházi rendező Földes Gábornak és a tanár Tihanyi Árpádnak a velük egy perben halálra ítélt Ökrös Sándorral, és a református lelkész Gulyás Lajossal együtt nem volt más „bűnük”, csak az, hogy a határőrlaktanya három katonáját, Vági Józsefet, Stefkó Józsefet és Gyenes Györgyöt Mosonmagyaróváron megmentették a népharagtól. A Győrben és az egész megyében elismert és tisztelt Tihanyi Árpádot mégis azzal vádolták, hogy a több mint száz áldozatot követelő, gyilkos sortűz után a három határőrt az ő biztatására lincselte meg a tömeg.

– Hogyan emlékszik vissza édesapja szerepére a forradalomban?

– Hétéves voltam, amikor kitört a forradalom. Szüleim éppen vásárolni indultak, amikor az utcán hirtelen nagy kavarodás támadt, és a tanítványai karon ragadták édesapámat, aki a győri tömeg előtt elszavalta a Nemzeti dalt. Azt hallottuk, hogy Mosonmagyaróváron lőnek, s le kell csendesíteni a tömeget, mielőtt nagy baj történik. Ezért indult el édesapa is – Szigethy Attila kérésére –, amit később a vádló ellene fordított, mintha ő az események létrehozója, felbujtója lett volna. Mosonmagyaróvári beszéde után édesapának már nem volt jelentős szerepe a forradalomban, novemberben ismét tanítani kezdett. Mindenkit meglepett, amikor érte jöttek. Az ítélet kihirdetésekor a bíróság folyosóján állt édesanyám, és édesapám testvérei. Amikor apámékat hátul elvezették, nagybátyám csak annyit látott, hogy édesapa kötelet rajzol kezével a nyakába. Ebből tudtuk, hogy mi az ítélet, bár a másodfokon a gyilkosságra való felbujtás vádját ejtették. Sem az ítéletről, sem annak végrehajtásáról nem kapott a család hivatalos tájékoztatást. Édesapa földi maradványai 1990-ben kerültek elő a sopronkőhidai rabtemető egyik közös sírjából.

– Volt alkalmuk beszélni, kapcsolatot tartani az édesapjával a börtönben eltöltött napok, az ítélet és a kivégzés között?

– Miután elvitték tőlünk édesapámat, sosem láttam viszont. Cellája az Eötvös parkra nézett, szentmise után mindig elmentünk oda, és ő egy fehér kendővel jelezte, hogy lát bennünket. Sajnos mi nem láthattuk őt. Valaki ezt kifigyelte, és áthelyezték egy másik cellába. A halálra ítélteket többnyire 48 órával a határozat után kivégezték. Édesapáról semmi hír nem jött. Szegény édesanyám már-már bizakodni kezdett, hátha mégis megmenekülnek. Keresztanyám közölte vele a halálhírt, akinek a szomszédságában laktak olyanok, akik a bíróságon dolgoztak. Később az ügyvéd is megerősítette a kivégzés tényét, de azt mondta, hogy nem lenne szabad elárulnia.

– Sok fotót őriz az édesapjáról. Milyen emlékei maradtak róla?

– Ott kezdeném, hogy voltak, akik látni vélték, hogy édesapám holttestét elszállították a győri börtönből, és valahol a nádorvárosi köztemetőben nyugszik, de mi tudtuk, hogy ez nem volt igaz. A sopronkőhidai rabtemetőbe vitték – börtönőrök árulták el –, a holttestek onnét kerültek elő. Édesapa keze ki volt csavarva. Csontjai megtisztításánál jelen voltam, engem megnyugtatott, amikor kezembe vehettem édesapa koponyáját, megérinthettem a csontjait. Nekem ez segített a történtek feldolgozásában, és erőt is adott, hogy a háborgó lelkemben kicsit rendezni tudjam az igazságtalanság következményeit. Sokáig viseltem az ingeit, a cipőit, jó érzéssel töltött el. Édesapa fogkoronáját azóta őrzöm, semmi más személyes emlékem nem maradt róla, csak a fényképek, az ölelése, és szúrós bajuszának az érintése.

– Sosem volt önben harag vagy bosszú, hogy a szemébe nézzen édesapja hóhérainak?

– Kevesen tudják, hogy ügyészt – mert a Győr-Sopron Megyei Ügyészség illetékese inkább lemondott hivataláról, de nem mocskolta be magát – egyenesen az iskolapadból hoztak, messziről. Grátz Endre többórás vádbeszédét hangosbeszélő közvetítette az utca emberének, hogy egyszer s mindenkorra elvegye a kedvét a lázongástól. Miután édesapám földi maradványaira a rendszerváltozás fordulóján rátaláltunk, felhívtam telefonon Gyepes Istvánt, a bírói tanács elnökét. Semmi mást nem akartam mondani neki, csak azt, hogy minden titok nyilvánosságra kerül egyszer, hiába hantolták el jeltelenül az ártatlanul halálra ítélt győri férfiakat, harminchárom év után a csontjaikat mégis megtalálták. Az 1957-ben frissdiplomás, semmilyen jogi gyakorlattal nem rendelkező vérbíró érett férfiként, győri otthonában közönyösen fogadta a telefont. A megbánás leghalványabb jele nélkül. A gyilkosokat, a kádári, kegyetlen konszolidáció haszonélvezőit nemhogy nem büntette meg, de meg sem nevezte a rendszerváltó magyar társadalom. Sőt, politikai és a gazdasági felemelkedést biztosítottak nekik. Hiába vizsgálták nyolc éven át, 1994 és 2002 között felelős szakemberek a több mint száz ember halálát és számos megnyomorított életet követelő mosonmagyaróvári sortűz hiteles történetét – még ma sem tudni biztosan, ki rendelte el, hogy a békésen és fegyvertelenül tüntető tömegre robbanógolyós fegyvereikkel lőjenek, kézigránátokat hajítsanak a határőrlaktanya zöld parolis ávósai.

– Egész életét végigkövette mártír édesapja múltja, és egész eddigi életét annak szentelte, hogy emlékét tisztelettel megőrizze az utókor számára.

– Felemás érzések kavarognak bennem minden évben, október közeledtén. Édesapa wc-papírra írt búcsúlevelében azt üzente nekünk, hogy halála nem volt hiábavaló, és annak gyümölcseit majd mi, az ártatlanul elítéltek, kivégzettek és megkínzottak hozzátartozói, az 1956-ban felemelkedetett magyar nemzet fogja egyszer élvezni. A rendszerváltás után is, az elmúlt években is láttam én ezeket a gyümölcsöket, csak a rossz kezekben. Én már nem vágyom bosszúra, indulataimmal megküzdök. Az igazságtétel természetesen foglalkoztat. Azt gondolom, hogy nem volt, és egyhamar nem is lesz valódi igazságtétel. Így volt 1848 után és most is ez fenyeget. Természetesen nagy baj, hogy eddig nem történt meg. És nem azért, mert „öregemberek bosszúja” nem teljesült, mint nyilatkozták a moszkovita ortodoxok. A büntetés nem kizárólag az áldozat igazság utáni vágyát kell, hogy szolgálja, hanem hogy világos legyen: elkövetett bűnökért felelni kell. Nem kellett felelni, és hogy ez így maradjon, az érintetteknek érdekük volt az idő múlására játszani. A politikusoknak nagy felelősségük van abban, hogy ez így megtörténhetett. Ma már a „személyre szóló igazságtétel” keresését boszorkányüldözésnek állítanák be, én ezt szerecsenmosdatásnak gondolom – bár alig találni olyan élő felelőst, akit saját személyében, jelenleg jogszerűen vádolni lehetne –, másrészt a mai súlyos társadalmi, gazdasági (világ)jelenségek közepette a köz fogadtatása is felemás lehetne – mindkettőre fel kell készülni. Jelenleg aktualitását annak érzem, hogy demokratikus eszközökkel megteremtsünk olyan kiegyensúlyozott társadalmi és politikai közéletet, mely ezt a csaknem lehetetlen helyzetet is kezelni tudja. Olyant, amelybe fogalmazásom szerint az igazság kiszolgáltatása beleférjen, minimumként pedig Tóth Bálint Magyar litánia című versének a befejező sorai teljesüljenek: „De véssétek gránitba, bazalttömbbe, minden időre minden minden bűnös nevét, jegyezzék fel.” Ebben az esetben talán még egy huszonegy évvel ezelőtti mondatomra is választ kaphatok; 1990 október végén, édesapám temetése kapcsán azt mondtam: „Ettől a sírtól semmi sem állhat távolabb, mint a bosszú és a gyűlölet. A bűnösök bocsánatkérését elfogadjuk.” Én azóta is várok, figyelem a damaszkuszi utat. Nem jár arra senki.

Bakács László