Klasszikusok a hangszerek királyán

Varnus Xavér a Téli Fesztiválon december 4-én 15 órától a győri Kossuth utcai Református templomban az örök klasszikusokat szólaltatja meg. A hangversenyen közreműködik a Liszt-díjas Ewald Rézfúvós Együttes, velük kiegészülve a hangszerek királya nagyzenekarrá változik.

Fáy Miklóstól sok művészember „retteg”, önről pedig azt írja, hogy „orgonálni is tud, művelt is, minden szempontból modern figura”.

Fáy Miklós a legtehetségesebb magyar zenekritikus, rendhagyó jelenség, hiszen jogászemberként még a kottát sem ismeri, ám lényeglátó, és tökéletesek a zenei ösztönei. Gyűlöli is a belterjes szakma, hisz mindenben eltér a kánontól. Ám nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy nem szereti az orgonát. A közelmúltban elvittem őt egy nyomomban törekvő, fiatalabb magyar orgonista koncertjére, és kérleltem utána Miklóst, meg ne írja azt, amit a hangverseny közben súgott nekem, különben a fiatalember öngyilkos lesz, hiszen játékát unalmasnak, középszerűnek, és éppen ezért tökéletesen feleslegesnek tartotta. Éreztem: e lesújtó kritikának egy része magára az orgonára vonatkozik. Engem talán emberként és muzsikusként kedvel, s ezért megbocsátja még azt is, hogy orgonálok.

Azt már bizonyította Győrben is, hogy az orgonát kiválóan egészítik ki az ütőshangszerek. Így van ez a rézfúvósokkal is? Mi jellemzi ezt a zenei kapcsolatot?

Nem sok hangszernek van túlélési esélye az orgona grandiozitása mellett. Az ütősök pregnáns ritmusképletei, a rézfúvósok fanfárzengése olyan többletet adnak az orgona hangjához, amelytől a hangszerek királya nagyzenekarrá változik. Győrben eljátsszuk majd például a Csillagok háborúja zenéjét. Amikor néhány esztendeje a SONY lemezre vette ezt velem, nem sokkal később levelet kaptam John Williams-től, aki azt írta: ha tudta volna, hogy az orgona ilyen végzetszerűen szépen szól majd a Birodalmi indulóban, eleve belekomponálta volna. És ugyan nem írta nekem ugyanezt Vangelis, mégis pompásan szól az orgona az 1492 kísérőzenéjében is, amint azt majd hallhatja a győri nagyérdemű.

„Bachot naponta játszani olyan kiválasztottság érzését jelenti az embernek, hogy sztár legyen az a talpán, akit a színpadon Bach mellett észreveszek.” – nyilatkozta. Miért rajong ennyire a barokk zeneszerzőért?

Pont azért, mert nem az: volt a barokk zene, volt Bach, és a kettőnek szinte semmi köze sem volt egymáshoz. Hallgatunk a kínos tényről, hogy a néhány nagy – Handel, Vivaldi, Telemann – mögött a középszerűek oly óriási siserehada tenyészett a barokkban, mint a romantikát leszámítva szinte még soha. Minden fantáziaszegény városi zeneigazgatócska elemi kötelességének érezte, hogy szapora műveivel saját unalmát kiterjessze az emberiségre is. S ekkor, az unalmas fércművek korának legvégén, valamely megmagyarázhatatlan természeti jelenségként egyszerre megjelenik Bach, az egykori pozsonyi molnár, Veit Bach dédunokája, aki, mint egy bűvös prizma, magába tükrözi az európai zene őt megelőző ezer esztendejének eszenciáját, és előrevetíti azt, immár saját személyiségének lencséjén keresztül a jövőbe, örökre meghatározva a zene fejlődését. Isten hangja volt ő, nem vitás: az egyetlen szóvivő az egész emberi történelemben, aki soha nem hazudott. Igaz, hogy akinek a hangját közvetítette, az sem.

Zoljánszky Alexandra