Karácsonyi mese
A mese sohasem pusztán kitalált történet. Olyan igazságot ír le, amely a rideg definíciók szavain át nehezen juthat el a szívünkig.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy példabeli apuka, akinek a fia nem igazán akart tanulni az iskolában. Egy szép, kora őszi estén, amikor a falevelek még éppen színesedtek, az utcán a járókelők még nyáriasan öltöztek, az új tanév pedig éppen csak hozzálátott, hogy az iskolás gyerekeket tanulásra fogja, a példabeli apuka meg hazaért aznap hosszabbra nyúlt munkájából, magához hívta gyermekét, és azt mondta neki: „Tudom, hogy régóta szeretnél valamit, amire hiába is gyűjtögetnéd a zsebpénzedet, vállalnál nyári munkát, akkor sem lenne esélyed, hogy valaha is megvásárold saját erőfeszítésedből. Nézd, nekem most jó állásom van, ha vállalok egy kis túlórát, karácsonyra megkaphatod, amire olyan régen vágysz. Egy feltételem van. karácsony előtt, mielőtt megvenném az ajándékodat, megnézem az iskolai jegyeidet. Ha azt látom, hogy keményen dolgoztál, és legalább egy jegyet javítottál az átlagodon, megkapod, amit szeretnél.”
Kemény hónapok vártak a példabeli apukára. Nem csak hogy korábban kellett kelnie, és a megszokott, önmagában sem kevés feladatát ugyanolyan lelkiismeretesen teljesítenie, mint korábban, de későn érkezni esténként, fáradtan, gyakran arra gondolva, hogy másnap reggel ugyanolyan kíméletlenül fog csörögni a vekker, mint tegnap vagy ma, ugyanolyan nehéz lesz elindulni, hogy e kétes sikerű vállalkozásáért komoly áldozatot hozzon, ugyanolyan nehéz lesz este fiára pillantania, és látni, hogy mivégre jutott a mai munkájával, megkérdezni, hogy milyen eredményekkel jártak az ő erőfeszítései, sajátjáról pedig csak keveset mondani, éppen annyit, hogy fia komolyan vegye az ígéretet, de ne vegye észre, hogy nem pusztán egy kis túlóráról van szó. Hitt benne, hogy a fia szereti. Hogy komolyan veszi szavait, hogy komolyan veszi ígéretét.
Lassan teltek a hetek, nehezen kerekedtek a hónapok. A példabeli apuka szerető kétségei néha kemény figyelmeztetésekben, gyakran meleg hangú biztatásokban jutottak fiához. Mindketten érezték, ahogy pergett az idő, egyre erősebben érezték, nagy a tétje a közös vállalkozásnak. Időnként álmodtak róla, milyen lesz majd a karácsony este, amikor minden erőfeszítésük beteljesedik, időnként féltek tőle, mi lesz akkor, ha kudarcot vallanak. Igen, a példabeli apuka tudta, fia kudarca közös kudarc, most jobban összekötötték életüket, céljaikat, mint valaha, titokban szinte együtt akart lélegezni fiával, féltő gonddal, észrevétlenül figyelni minden rezdülését.
December 21-én, amikor véget ért a tanítás az iskolában, és a példabeli apuka is hazatért munkájából, kezébe vette fia ellenőrzőjét, és gondosan ügyelve arra, hogy kétségei ne rajzolják át arcvonásait, kinyitotta. A jegyek láthatóan jobbak voltak. De ha elővette volna számológépét, és gondosan elvégezte volna a szükséges összeadásokat, majd végül a mindent eldöntő osztást, hát, nem biztos, hogy századnyi pontossággal meglett volna az egy egész jegy javulás. De akkor fia erőfeszítéseire gondolt, arra, amikor látta, hogy ő is korábban kel, amikor látta, hogy hazatérve gyakran munkájába merülve találja, és amikor fia iránt érzett szeretetére gondolt, nem vette elő a számológépet, hanem másnap reggel gyermekével együtt elmentek az áruházba, és megvették, amire a fia olyan régen áhítozott, és amit saját erőfeszítéseiből sohasem kaphatott volna meg.
És akkor a példabeli fiú számára, aki azaddig büszke volt jó eredményeire, már előre megálmodott szép bizonyítványára, kemény munkájának gyümölcsére, a pénztárnál minden világossá vált. Amikor a tekintélyes méretű csomagot rátették a pénztárgép pultjára, amikor megszólalt a vonalkód-leolvasó hangja, amikor a monitoron megjelent a régen tudott összeg, akkor nem neki kellett elővennie jegyeit és bizonyítványát, hanem édesapja vette elő a tárcáját, amiben ott lapultak a kemény, verejtékes munkájával megkeresett bankjegyek. Azokat kellett a pultra tenni, azokat tette be a pénztáros rutinos mozdulattal a pénztárgép fiókjába, és abba a tárcába került az a kis papírdarab, ami igazolja, a vágyva vágyott immár az övé, elhárult minden akadály, hogy három nap múltán atyja kezéből, annak jókívánságaitól kísérve átvehesse.
Miért is meséltem el ezt a történetet, kedves olvasó, éppen 2011 karácsonyán? Hogy együtt érezzünk a történet szereplőivel? Hogy meghatódjunk a példabeli apuka erőfeszítésein? Mert a történet is karácsonykor játszódik, vagy legalábbis akkor éri el beteljesedését? Aligha. Sőt, inkább azt mondom: Nem!
Néhány ezer évvel ezelőtt volt egy Mennyei Atya, aki látta, hogy nagyon vágyunk valamire, amit a saját erőfeszítésünkből sohasem érhetünk el. Kemény túlórát vállalt. Egyszülött Fiában emberré lett, hogy annál a nagy pénztárnál meg tudja fizetni bűnös állapotunk adóját. Tőlünk pedig csak annyit kért, hogy javítsunk életünkön, készítsük elő az ő útját, tegyünk erőfeszítéseket, amivel megmutatjuk neki és önmagunknak, hogy valóban fontos nekünk az az ajándék, amit saját erőnkből képtelenek vagyunk kiérdemelni. Isten Fia keményen dolgozott. Vállalta a jászol számkivetettségét, tanítványai szeszélyét, a kereszt keserves kínhalálát, és közben féltő szeretettel tanított bennünket, szinte együtt akart lélegezni velünk. Amit kaptunk, az ő erejéből kaptuk, amit tetteinkből mutattunk, neki mutattuk. Igazságos, – amit elvárt, számonkéri. Irgalmas – nem méricskél kicsinyesen, nem veszi elő a számológépet. Új életet, bűneinkből szabadulást, üdvösséget érdemelt ki nekünk. Ez a karácsonyi mese kemény igazsága.
Kelemen Áron OSB