Húsvéti mese

János akkor már a lépcsőházban járt, de még mindig azon bosszankodott, hogy hogyan tudta így rászedni az az utcai árus. Pedig ő nem is akarta megvenni azt a képet. Nem is nagyon illik a lakásába. És különben is: most még ráadásul fél kézzel kell kivennie táskájából a kulcsot.

De sebaj, bejutott, a sebtiben becsomagolt – finoman szólva is kétes értékű – műalkotást pedig hanyag óvatossággal ejtette az előszoba padlójára. Összetörni semmiképp sem akarta, hiszen pénzt adott érte, és már azon gondolkodott, honnan keríthetne egy magához hasonló alakot, akire kis veszteséggel, vagy jobb esetben szerény haszonnal rá tudná sózni. Nem vágyott másra, csak hogy leheveredjen a kanapéra, és ne kelljen semmire sem gondolnia. Épp nekilátott a leheveredésnek, amikor nappalijának falán egy tenyérnyi foltot pillantott meg. Azonnal megfejtette: csőrepedés. Először legyintett. „Nem is látszik annyira.” Aztán, ahogyan tervezte, elnyújtózott, és néhány perc múlva el is szunyókált.

Már alkonyodott, amikor felriadt. Sebtében felkelve és feledve a történteket lámpát gyújtott. Hamarosan érkeznek a vendégek, elő kell készülnie. De ahogyan az alkonyat szelíd világosságát hirtelen felváltó mennyezeti lámpa erős fénye fölfedte a szoba falának titkait, újra feléje kiáltott a folt! Nem lett nagyobb, de ahogy jobban megvizsgálta, észrevette, hogy a festés is fölhólyagosodott már. „Milyen kínos” – gondolta. – „Éppen most, amikor vendégeket várok…” És akkor eszébe jutott a kép. A folt jól látható helyen volt, nagy, üres, szépen festett falon. „Miért is ne tehetném ide azt a képet?” – tanakodott magában. „Talán nem is véletlen, hogy hagytam magam rászedni.”

Néhány percig meredten bámulta a falat, hiszen súlyos döntés előtt állt: a folt a kínosabb, vagy a kép? Ha valaki lett volna még a szobában, bizonnyal megrettent volna János hirtelen támadt határozottságától, amellyel a fiókos szekrény felé indult. Néhány szempillantás, és már a kezében is volt a kalapács, és egy jókora szeg, olyan, ami még ezt a szörnyű giccset is elbírja. Néhány jól kimért ütés a gondosan felhordott festékrétegek alatt amúgy is megviselt vakolatba, és már rohan is vissza az előszobába, hogy lerángassa a csomagolópapírt. Íme, kész a mű! A kép jóval nagyobb, mint a folt. Jöhetnek a vendégek!

Másnap csak akkor jutott eszébe az eset, és az aggasztó kérdés, hogy vajon mi lehet most a kép mögötti folttal, amikor hazatért a munkájából. Először azt gondolta, megnézi. Meg szerelőt is kellene hívni. Aztán gyorsan meggyőzte magát: „Most túlságosan fáradt vagyok. Inkább majd holnap. Majd holnapután. Majd a jövő héten. Majd két hét múlva, ha leadtam a határidős munkámat. Egyébként sem látszik…” És a képpel is egészen megbarátkozott. Már nem neheztelt az utcai árusra. És nem törte azon a fejét, hogy kinek is adhatná tovább. Egyik reggel, amint kilépett a hálószobája ajtaján, kellemetlen szagot érzett. A képre pillantott. A kép elé szerelt üveglapon párát és vízcseppeket látott, és ahogy vizsgálódva közeledett, észrevette a vászon szélére ült penész félreérthetetlen fekete foltjait. Aznap a munkahelyén is gyakran eszébe jutott a nappali, a tenyérnyi folt és a kép.

Délután a szokottnál is jobban sietett. Be sem csukta maga mögött a bejárati ajtót, egyenesen a nappaliba rohant. A folt addigra jókora udvarként fonta körbe a kép keretét, az alakok szinte a felismerhetetlenségig átáztak, kontúrjaik feloldódtak, a kanapé alól pedig egy pimasz kis tócsa apró víznyelvei feleseltek. És amit már egy hónapja csak tervezgetett: most gyors elhatározással leemelte a képet a szögről. A kép mögött több helyütt a meztelen tégla meredt vörös tekintettel Jánosra, a meggyötört vakolat pedig vízesésként hullott alá a kanapé gondosan rendben tartott kárpitjára. János dermedten állt. Ma estére is vendégeket hívott…

János időről időre rémülten fedez fel foltokat emberi kapcsolatain. Egy sértő megjegyzést, amit talán nem is annak szánt. Egy barátságtalan pillantást, ami pedig csak fáradtságából fakadt. Egy ingerült választ, pedig nem is a kérdező tette ingerültté. És ilyenkor kétes értékű műalkotásokat akaszt a foltok elé. Egy kincstári mosolyt, egy rosszul elsült poént, egy suta ebédmeghívást. De a mosoly, a poén, a meghívás mögött a folt dolgozik, növekszik, rombol, a mosoly, a poén, a meghívás pedig csak eltakarja a pusztulást, ami már csak akkor válik láthatóvá, amikor nagy baj van. Igen, fájdalmas azt mondani, hogy hibáztam. Hogy bűnt követtem el. Hogy ne haragudj, csak most bánt valami. Hogy valami nincsen rendben az életemben. János úgy érzi, ilyenkor valami meghal benne. Mint a véső a nappali szépen rendbetett falán. De ha nem vállalja a vésőt és a halált, akkor, mint az el nem vetett búzaszem, önmaga karikatúrájává lesz. Egyre nagyobb giccsekkel kell eltakarnia az egyre fokozódó konfliktust. De ha vállalja, a búzaszem halálát, ami a földbe hull, az élete, a kapcsolatai, a hite új életre támadnak és bőséges termést hoznak. János azon az első délutánon másként is dönthetett volna.

Miután letette a képet az előszobában, miután felfedezte a foltot a falon, leül a kanapéjára, és rövid megfontolás után felhív egy vízvezeték-szerelőt, időpontot egyeztet, elviseli, hogy a szerelő vésni kezd, elszenvedi, hogy rövid időre porban úszik gondosan rendben tartott lakása, és hogy vendégei egy foltot látnak aznap este a falon, ami vélhetően egyébként sem érdekelte volna őket. És néhány nap alatt már túl is lenne az egészen…

Kelemen Áron OSB

Fotó: Marcali Gábor