Rosta Miklós visszatért

Rosta Miklós nyártól több fronton is a SZESE Győr férfi kézilabdacsapatát erősíti. A sokszoros válogatott beállós játékosként, a vezetőedző segítőjeként és a serdülőcsapat edzőjeként szolgálja a klubot.

Az elnyűhetetlen Rosta Miklós negyvenhárom évesen tért vissza Győrbe, ahol sikerekben gazdag, hosszú pályafutása elkezdődött. A megyei első osztályú Graboplast, majd az NB I/B-ben szereplő GYÁÉV után az 1989/90-es szezonban bekerült az ETO-ba is. A beállósok sérülése miatt fiatalon kapott lehetőséget az élvonalban, így tagja lehetett a győriek utolsó bajnokcsapatának is. Hét éven keresztül kézilabdázott az ETO-ban, majd Bene, Tóth és Décsi társaságában Dunaújvárosba igazolt, ahol nem kevesebb, mint tizenhárom évig erősítette a Dunaferr csapatát.

– Komoly játékerőt képviselt a csapatunk, tizenhárom év alatt tizenkét érmet gyűjtöttünk be, rengeteg nemzetközi mérkőzést játszottunk, stabil válogatott voltam, sok szép emléket őrzök ebből az időszakból – elevenítette fel pályafutása legeredményesebb szakaszát Rosta Miklós.

 – A vége azonban sajnos nem volt szép sem számomra, sem a csapat számára. Dicstelenül búcsúzott a Dunaferr, hiszen jogutód nélkül megszűnt az oly sok sikert elérő egyesület. Első klubom, az ETO is így járt, remélem, nem én vagyok rossz ómen a csapatoknak… – tette hozzá Rosta Miklós, aki már Dunaújvárosban elkezdett edzősködni, mellette párhuzamosan természetesen továbbra is játszott – és játszik a mai napig is.

– Lassan a végéhez közeledik a pályafutásom, így gondolnom kellett a jövőre is. Gyakorlat és tapasztalat híján az eredeti szakmámhoz nem tudnék visszatérni, így kézenfekvő volt, hogy a kézilabda közelében maradjak. Nem lehet valaki egyből vezetőedző, számomra természetes, hogy végig kell járnom a szamárlétrát. A dunaújvárosi serdülőcsapatnál kezdtem, akkori játékosaim közül többen már az élvonalban szerepelnek, a mezőkövesdi juniorcsapat tagjai is bontogatják már a szárnyukat a felnőttek között. Szeretném átadni a tapasztalataimat a fiataloknak, szerencsém van, hogy még láthatnak a pályán, így meg tudom nekik mutatni, mit is várok el tőlük pontosan egy-egy szituációban.

Győrben a Tóth László által fémjelzett korszak óta teljesen leamortizálódott a férfi kézilabda, a SZESE-nek köszönhetően most újra fellendült az élet. A bázis és a közönség mindig is megvolt a városban, most újra egyre több szülő hozza le a fiát edzésre.

A SZESE célja, hogy a győri férfi kézilabda újra régi fényében csillogjon, és a sportág visszakerüljön az őt megillető helyre. Rosta Miklós szerint ez egy hoszszú folyamat, amihez sok idő kell, de az élvonalbeli tagság már most elérhető közelségben van.

– A csapat szerintem alkalmas a feljutásra, a lehetőségekhez képest mindenki megteszi a magáét ennek érdekében. Mindenki iskola vagymunka mellett kézilabdázik, amivel a SZESE megelőzi a korát, hiszen szerintem a profi státus idővel ki fog kopni a kézilabdázásból. Veszprémben és Szegeden várhatóan fenttudják ezt tartani a jövőben is, de a kisebb klubok át fognak állni a győri modellre. Addig azonban profi csapatokkal kell felvennünk a versenyt feljutás esetén, akik napi két edzéssel készülnek, így nekünk már most kétszer annyit kell dolgoznunk a napi egy edzésünkön, hogy legyen esélyünk. Az NB I-es szereplés azért is fontos, mert az élvonal mindig vonzóbb a fiata-loknak, így meg tudjuk tartani a tehetségeket, vagy éppen újakat tudunk behozni a klubba – fogalmazott Rosta Miklós, aki nem tagadja, szeretne győriként újra pályára lépni az élvonalban.

– Viccesen azt szoktam mondani, hogy van még három jó és két rossz évem. Amíg élvezem a kézilabdát, valamint szükség van rám, addig folytatom és segítek a csapatnak. Ha azt látom, hogy van egy tehetség, aki már védekezésben is jobb nálam, akkor önként átadom a helyem. Az én feladatom ma már főleg a védekezés, de ez rendben is van, támadásban fussanak csak a fiatalabbak. Szerencsére két fiam is kézilabdázik, Miki és Bálint is folytatja a családi hagyományt. Miattuk sem volt mindegy, hol folytatom a pályafutásom, úgy érzem, Győrött jó helyen vannak.

Lakner Gábor

Fotó: Marcali Gábor