„Teszem a kötelességem, de ezért nem jár glória a fejem fölé

Interjú Borsfai Lászlóval, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Intézmény igazgatójával.

Győrben született, a zenetagozatos Bartók Béla Általános Iskolában kezdte tanulmányait Borsfai László, ám a tanárai által is felfedezett zenei tehetsége ellenére sem lépett túl a zeneiskola adta szokásos kereteken, és a továbbtanulásnál a Révai Miklós Gimnázium nyelvi tagozata mellett döntött. – Itt, a gimnáziumi évek alatt fogalmazódott meg bennem, hogy valamilyen segítő hivatást szeretnék választani – emlékszik vissza a diákkorra Borsfai László. – Sokáig hezitáltam a gyógyítás és az oktatás között, míg végül a gyógypedagógia mellett döntöttem, ami tulajdonképpen tekinthető e kettő ötvözetének.

A gimnázium után Budapesten, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán folytattam tanulmányaimat. Ez volt az az intézmény, ahol – Európában is egyedülállóan – önállóan foglalkoztak gyógypedagógus tanárképzéssel, máshol ez valamilyen egyetem keretein belül történt. Ennek és a kiváló oktatóknak köszönhető, hogy a kiemelkedően színvonalas képzés kiemelkedő tudású szakembereket adott a hazai iskoláknak. Két tanáromat említeném meg, akik megerősítettek abban, jól választottam. A medicinális – anatómiai, kórtani – ismereteket dr. Göllesz Viktornak, a gyógypedagógiai kórtani tanszék vezetőjének irányításával sajátíthattam el. Dr. Pataki László, a Heim Pál Gyermekkórház fül-orr gégésze, gyógypedagógus pedig, aki megengedte, hogy a foniátriai osztályon a kezeléseket, műtéteket megnézzem, sőt, részt is vegyek azokon, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy elmélyedjek a logopédia rejtelmeiben.

A diploma megszerzését követően hol hasznosította tudását?

Gyakorlatilag a főiskola befejezését követően azonnal a jelenlegi intézménybe kerültem. A választott szakjaim az oligofrénia – értelmi fogyatékossággal foglalkozó szakterület – és a logopédia – beszédhibák diagnosztizálása és kezelése – voltak, így ezeket gyakoroltam. 13 évig dolgoztam beosztott pedagógusként.

Aztán jött a vezetői pályázat…

Valóban, viszonylag fiatalon adatott meg, hogy igazgató legyek abban az intézményben, amelyben korábban tanárként dolgoztam. Így visszanézve is elmondhatom, hogy nagy teher és felelősség szakadt a nyakamba, amikor ennek a fontos megyei gyógypedagógiai intézetnek a vezetésére vállalkoztam, de úgy gondoltam, nem lesz megoldhatatlan feladat. Éppen 1993-ban, a kinevezésem évében lépett hatályba az új oktatási törvény, aminek eredményeképpen folyamatosan változtak a körülmények az elmúlt húsz évben, gyakorlatilag nem múlt el esztendő valamilyen módosítás nélkül. A legfontosabb változás a gyereklétszám csökkenése volt, ami egyszerre zajlott az iskolarendszeren belül az integrációs törekvések erősödésével. Ez számunkra azt jelentette, hogy nem csak a tanulók – és így a fogyatékkal élő tanulók – száma csökkent, de ezt tovább fokozta, hogy az enyhébben vagy középsúlyosan fogyatékos gyerekeket igyekeztek beilleszteni a „normál” iskolák rendjébe. Mintegy elszipkázták előlünk azokat a tanulókat, akikkel hagyományosan addig mi foglalkoztunk. Ezt a kedvezőtlen tendenciát fejlesztésekkel igyekeztünk megfordítani, ami végül sikerült is.

Melyek voltak ezek a fejlesztések?

A törzsépülethez történt hozzáépítéssel fejlesztő iskolát alakítottunk ki a súlyosan, halmozottan sérült gyerekek számára. Ezzel olyan családok életét tudtuk megkönnyíteni, amelyekben a szülők az állandó gondozás miatt korábban a négy fal közül sem mozdulhattak ki. Ezenkívül felvállaltuk középsúlyosan értelmi fogyatékos autista gyerekek ellátását, különleges gyermekotthont létesítettünk állami gondozott sérülteknek, a munkatevékenység színtereit műhellyel bővítettük, és parkosítással, játszótér, focipálya kialakításával esztétikus környezetet teremtettünk az intézmény körül. Mostanra az óvodától a felnőttkor küszöbéig kísérhetjük diákjainkat.

Milyen vezetői készségeket igényelt ezeknek a fejlesztéseknek a megvalósítása?

Amikor igazgatónak jelentkeztem, nem tartottam magam vezetői alkatnak, hogy mégis belevágtam, abban nagy szerepe volt feleségem biztatásának. Én a vezetést nem hatalmi kérdésnek tekintem, és ezen a pályán, ahol a sorstól kissé megvert gyerekekkel, szülőkkel működünk együtt, végképp nem lehet az. Sokkal inkább tekintem alázattal végzett szolgálatnak. Az évek során persze érettebb, tapasztaltabb lettem, merem remélni, hogy időnként bölcsebb is, mint az elején, de emberileg nem változtam meg. Az, hogy ezt a pályát választottam, bizonyságot jelent nekem arról, hogy Istennek tervei voltak és vannak velem. A rám bízott gyerekek és szüleik támogatása a feladatom, ennek kell megfelelnem bármilyen poszton: logopédusként, igazgatóként, vagy éppen akkor, amikor a folyosón odaköszönünk egymásnak a gyerekekkel. És akkor is, amikor itt az intézmény falain belül közösen ünnepeljük a karácsonyt: néhány nappal szenteste előtt pedagógusok és gyerekek fehér asztal mellett, közösen fogyasztják el a vacsorát, együtt várják Jézus születésének ünnepét.

Önök a munkájuk során nap mint nap egy kicsit az élet árnyékos oldalával találkoznak. Hogyan lehet ezt hosszú távon tolerálni?

Amikor először találkoztam igazgatóként a kollégáimmal, azt mondtam: első a család, és második a munka. Sokan értetlenül néztek rám. Pedig vallom: ahhoz, hogy ezt a munkát képesek legyünk csinálni, elengedhetetlen a sziklaszilárd háttér. Ha valaki csak a munkájára koncentrál, azt megsínyli a család, és ha a családban problémák merülnek fel, az előbb-utóbb kihat a munkára. Nálunk pedagógus és gyerek szimbiózisban él, és ha jól végezzük a dolgunkat, Istennek tetsző mindennapokat tudunk megvalósítani. Büszke vagyok arra, hogy 33 éves házassággal a hátam mögött olyan feleséghez, gyerekekhez és unokákhoz tudok hazamenni, akikből töltekezhetek, és akiknek én is adhatok. A pályával együtt járó kiégési szindrómát szerencsére csak a tanulmányaimból ismerem, az életünkből nem. A másik fontos dolog, amit megtanultam, az, hogy ezek a gyerekek nem kevesebbek, mint mi, nem fogyatékosabbak, mint mi, akik épeknek tartjuk magunkat – csak mások. Néha olyannyira mások, hogy van mit tanulnunk tőlük: például nyíltságot és őszinte, érdek nélküli szeretetet.

Egy új év előtt állunk, kell, hogy beszéljünk a jövőről…

Ahogy az elmúlt évtizedekben szinte már megszoktuk, most ismét változik körülöttünk sok minden. A miénkhez hasonló, megyei önkormányzati fenntartású intézményeket az utóbbi időkben elképesztő megszorításokra kényszerítették. Most mintha enyhülni látszana a nyomás, mintha konszolidálódna anyagi helyzetünk. Attól, hogy változik a fenntartó, hogy az intézményfenntartó központ égisze alatt működünk, azt várom, hogy az állam garantálja a biztonságos működés feltételeit. Ennek következtében pedig én, mint igazgató a pénzforrások felkutatása helyett sokkal többet foglalkozhatom szakmai kérdésekkel, a gyógypedagógiai munka színvonalának biztosításával, illetve emelésével. Vagyis a jövőben is teszem a kötelességem, de ezért nem jár glória a fejem fölé.

Borsfai László húsz éve igazgatja Győrben a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Intézményt, amely az óvodától az életre és a munkára felkészítő szakmai modulok elsajátításáig gondoskodik az itt tanuló, értelmileg akadályozott gyerekekről. Azon a bizonyos válaszúton a hivatásos hegedűművészi karrier helyett a gyógypedagógiára tette fel az életét, bár választott hivatásának gyakorlása mellett is elkísérte a muzsikálás: különböző zenekarokban játszott – még a soproni filharmonikusok között is megállta a helyét –, sőt, az iskolai rendezvényeken ma is megcsillantja hangszeres tudását.

Ahogyan hűséges munkahelyéhez, hűséges emberi kapcsolataihoz is, rendszerszervező mérnök feleségével 33 éve él házasságban. Két felnőtt gyermeke közül Balázs az ügyvédi pályát, Eszter a szakgyógyszerészit választotta. Édesapjukat mindketten megajándékozták már unokákkal, egy és másfél éves kislányoknak örül a büszke nagypapa. A magánéleti boldogság mellett a szakmai sikereket is meghozták Borsfai László számára az elmúlt évtizedek. Fontos elismerésnek tartja, hogy az oktatási államtitkár felkérésére részt vett az új köznevelési törvény gyógypedagógiai koncepciójának kidolgozásában, az óvodai és iskolai foglalkoztatás irányelveinek meghatározásában, valamint jelentős szerepet vállalt a középsúlyos értelmi fogyatékos diákok kerettantervének kialakításában. A fenti témák sorrendje tükrözi hitvallását: első a család, második a munka. Úgy véli, a biztos hátország teremti meg a koncentrált, eredményes és emberséges munkavégzés alapját.

Ozsvárt Tamás

Fotó: Marcali Gábor