Meghalt Matusz Károly fotóriporter. Hatvanhat éves volt. Temetéséről később intézkednek.
Hogy vagy Karcsi? – kérdeztük tőle hónapokkal ezelőtt, de nem akartunk rá őszinte választ. Tudtuk, hogy hívja a halál, s Matusz Károly fotóriporter a sorsdöntő pillanatokról soha nem szokott lemaradni.
Már nyomtatják az új névjegyemet, mondta talányosan, aztán kissé félrebillentett fejjel, amolyan „matuszos” kópésággal hozzátette: Az lesz rajta, hogy néhai Matusz Károly fotóriporter.
Matusz Károly csütörtökön hajnalban elment földi élete legfontosabb eseményére. Elkészült az új névjegye, de valótlanságot írtak rá. Matusz Károly ugyanis soha nem lesz „néhai.”
Ami az ő archívumában nem szerepel, az meg sem történt. Sokszor azt gondolta az ember, hogy nem is ő örökíti meg a valóságot, hanem a valóság lépeget őutána.
Profi fotóriporteri pályáját 1974-ben a Kisalföldnél kezdte, s 1986-tól a Magyar Távirati Irodánál folytatta. Kollégaként a segítőkészség, a tudást mesteri módon, önzetlenül átadó tapintat, a folytonos gondoskodó szándék és a humor jut róla eszünkbe. Idén április elsején sajnos már nem szervez éjfélkor kiállítást a fél város bohókás örömére, de képei megőrzik a humort a legkülönbözőbb élethelyzetekben felfedező fotós eredeti látásmódját.
Ilikéről, a folytonos újságírói készenlétet megértő, sőt segítő feleségéről mindig azt mondta: róla nevezték el Pannonhalmán a Boldogasszony kápolnát. Balázst, a ma már nagyvállalkozó fiát kisgyermek kora óta vitte magával, de nem akarta ráerőltetni a fotós mesterséget. Abban legyen a legjobb, amihez ért. És rendes ember legyen. Ezt a nevelési programot gyakorolták, eredménnyel.
Elmegyünk az MTI hajdani győri irodája előtt, ahol együtt dolgozott Maróti Zsuzsával, Szabó Zsuzsával, később Berkó Gergellyel. Ma már szerkesztőség sincs, bolt van helyette. Neki nem lett volna különös, hogy a munkahely hazaköltözik, hiszen házában archivált, ott is fotózott, de társasági emberként szeretett beszélgetni, s megméretni önmagát. Ötleteiből sokan lettek népszerűek, sokan meg is gazdagodtak talán, de nem irigykedett senkire.
Kapott francia szakmai nívódíjat és regionális Príma-díjat, tavalyi pedig Pro Urbe-díjban részesült.
Élt itt egy ember, aki hozzátartozott a városképhez, aki kivételes tehetséggel ábrázolta Győr külső és belső világát, aki az utókornak is hitelesen dolgozott.
Hatvanhat éves korában érte a halál.
Rendszeresen dolgozott a Győr Plusznak, nemcsak elküldte hozzánk a képeit, hanem előre és utólag is megbeszélte velünk azokat.
A barátunk volt. Rettenetesen fáj a hiánya.
gyorplusz.hu
(MTI Fotó: Krizsán Csaba)