Megváltásra várva

Húsvét van, és ilyenkor a keresztény világ Krisztus megváltást szerző kereszthalálát és feltámadását ünnepli. Vagyis mit ünneplünk? Megváltást? Jelent-e egyáltalán valamit ez a nehezen körülírható fogalom? Jelent-e egyáltalán nekem valamit ez a nehezen körülírható fogalom?

Bizony, a megváltás örömhírét hirdető apostoloknak sem volt csekély kihívás elmagyarázni, hogy mi is történt, történik velünk Húsvét Titkában. Első látásra úgy tűnik, semmi. A legtöbben el is akadnak itt, mondván: ne mondják itt nekem a papok, hogy ez valamit is számít a mindennapi életemben. Hogyne, el tudom én képzelni, hogy milyen is az a megváltás, mondjuk, ha valaki kifizeti helyettünk a devizahitelünket, a banki tartozásainkat, a lakáskölcsönünket, felszabadítja a jelzálog alól a lakásunkat vagy az autónkat, na az igen! Az lenne az igazi megváltás!

Hány meg hány álmatlan éjszakától, aggódástól, kényszerűségből vállalt túlórától, másod- és harmadállástól váltana meg! És végre, igen, végre szabadnak érezném egy kissé magam. Úgy érezném, jut némi időm arra, amit szeretek, a családomra, a gyerekeimre, vagy csak úgy nyugodtan beülni a fotelba és hátradőlni, vagy meginni egy jó sört a barátaimmal. Igen, ez már eredmény lenne! De így? Gyakran úgy érzem, hogy még meghalni sincs időm, az is telve aggódással, félelemmel. Jó, jó, persze mindig azt mondják, hogy majd később jobb lesz, de mikor?

Bármilyen hihetetlen, az apostolok sem tettek másként, amikor hallgatóikat a Szentlélek ihletéséből el akarták vezetni a Titok megértéséhez – a saját koruk kultúrájának fogalmaival mondták, írták, hirdették! Magát a „megváltás” szót is ebbéli igyekezetükből örököltük! Ahogyan a ma embere nagyon is tisztában van azzal, nagyon is a saját bőrén érzi, hogy mi az az adósság, a hitel, a kamat, a jelzálog, – épp így voltak tisztában az apostolok hallgatói azzal, hogy mi az a rabszolgaság, és mit jelent az, amikor jön egy „redemptor”, egy megváltó, aki kiváltja őket reménytelen társadalmi helyzetükből.

Igen, nekünk is jól jönne egy ilyen „redemptor”! – Csakhogy mi is, mint ahogyan az apostolok hallgatói tették, gyakran hajlamosak vagyunk leszűkíteni az életünket az anyagi egzisztenciánkra, ami persze nagyon is fontos. De vajon tényleg csupán az anyagi egzisztenciánk nap mint nap fejünkben lüktető sebezhetősége az oka annak, hogy annyiszor vagyunk boldogtalanok? Vajon tényleg csupán ennyi lenne a szabadságunk záloga? Oka annak, hogy nem érezzük szabadnak magunkat arra, hogy megigyunk egy sört a barátainkkal, hogy beszélgessünk egy jót a családtagjainkkal, hogy egyáltalán jól érezzük magunkat a bőrünkben? Hogy egyszer-egyszer őszinték legyünk, legalább magunkhoz?

Olyan kultúrában élünk, ahol nagyon megtanultuk magunkat diagnosztizálni. Óvatosan körülírni, hogy mi is nyomaszt bennünket. Bonyolult mondatokkal, elvont fogalmakkal, mintegy tárgyiasítva a problémánkat, és vele együtt sokszor saját magunkat is. Beszélünk szeretetéhségről, meg nem értettségről, igazságosságról és igazságtalanságról, méltányosságról és méltánytalanságról. És ráadásul még ezt sem személyesen mondjuk el az általunk illetékesnek vélt embereknek, hanem kiposztoljuk, megosztjuk, feltöltjük, csatolva küldjük. Csupa -ság és -ség, csupa személytelen megosztási fórum, és aztán csodálkozunk, hogy mi magunk sem értjük saját magunkat…

Ma, 2013 húsvétján ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy egyes szám első személyben beszéljünk, –bocsánat: beszéljek! És személyesen! Hogy szemtől szembe kimondjam szeretteimnek, barátaimnak, urambocsá’ ellenségeimnek, hogy: „Szeretlek! Szeretnék több időt tölteni veled! Te mit szeretnél? Ezt elrontottam! Bocsáss meg! Ezt neked készítettem! Tessék! De jólesett! Kérlek, ezt ne tedd többé! Ez fáj! Nagyon megbántottál! Bosszantasz!” – Mennyire felszabadító lenne! És ez egyszerű mondatok helyett milyen gyakran érzem könnyebbnek azt mondani, hogy „méltánytalanság történt”, „szeretethiányos vagyok…”

A mindennapi életünk nem egy internetes újság tanácsadási rovata Megváltásra várva vagy egy életmódmagazin! Mondjuk bátran: „megbántottál! miért nem szeretsz? bocsáss meg!” – Mi akadályoz meg abban, hogy újra meg újra átéljem ezen egyszerű mondtatok felszabadító varázsát? – A félelem! A félelem, a saját félelmem gyökere pedig a bűn, az én bűnöm, hogy már bocsánatot kérni is félek, mert akkor minden -ság és -ség nélkül ki kellene mondanom egyszerűen azt, hogy „Hibáztam!”. Ez riaszt, ez köt gúzsba először is, és nem anyagi egzisztenciám sebezhetősége. Krisztus Megváltó a Húsvét Titkában a bűn, saját személyes bűneim béklyóitól szabadít meg engem, veszi el félelmemet, a szorongást, ami naponként gúzsba köti akaratom, szabad cselekvésem képességét. És akkor, megszabadulva legnagyobb, és Krisztus által legyőzött ellenségemtől, a bűntől és a haláltól és annak szerzőjétől, szabadon, akaratomról lehullott bilincsekkel kereshetek megoldást egzisztenciám gyötrő kérdéseire is. És nekem csak annyit kell mondanom: „Bocsánat!” – Aki fél, egy félhomályos szobában keresi a megoldást, ami olyan sokszor ott van előtte, de e félelem szülte homályban nem veszi észre. A Megváltó sem adja a kezedbe, nem is oldja meg helyetted – de felkapcsolja a villanyt.

Kelemen Áron OSB

Fotó: Marcali Gábor