„Aki tökéletes anya akar lenni, megőrül önmagától és a gyerekétől”

Vekerdy Tamás négygyerekes apuka. Már ez elég ok lenne, hogy megossza nevelési tapasztalatait, mert családjában is tapasztalta, milyen az, amikor a káoszból rend születik. Klinikai pszichológusként mindent tud a gyermeki lélekről, példázatait közérthető magyarázatokkal ágyazza be a tudományba. Szeretné, ha a nevelés nem görcsös akarás, hanem könnyed kaland lenne, aminek a labirintusában gyermek és szülő együtt bolyong, mert mindketten tudják, hogy közösen kell végigjárni a gyakran útvesztőkkel nehezített pályát, aminek a végén jókedv és életigenlés a jutalma. A recept: türelem, szabadon engedés és támogatás jó ütembe hangolva.

Az első fia 1979-ben született, Anna lánya 1991-ben. Gyakorló apaként hogyan tud megoldásokat találni ugyanarra a problémára, amik között mégis több mint egy évtizednyi idő feszül? Mennyire változott a szülői szerepe az első és a negyedik gyerek között?

A sors különös kegyelme folytán mind a négy gyermekünk közös, de ez nem a mi érdemünk. Feleségem a harmadik feleségem, de gyerekem nincs is több, csak ez a négy, akik már valóban felnőttek. Először három fiú született, azután 1992-ben egy kislány, amikor a legkisebb fiú is már 12 éves volt. Mivel kései gyerek volt, megkérdezték a lányomtól kedvesen a Duna-parton, hogy a nagypapáddal vagy itt? De gondolom különösebben ez nem zavarta őt. Ha azt kérdezi, hogyan lehet generációkon átívelően kapcsolatban állni a gyerekkel – nem tudom. Természetesen mindazt végigcsináljuk gyerekeinkkel, amit minden más szülő. Bár mind a ketten gyerekpszichológusok vagyunk.

Oh, szegény gyerekek…

Igen, szegény gyerekek. Bár szent elhatározásunk, hogy otthon csak civilek leszünk, mert különben a gyerekeink megőrülnének tőlünk és mi is megőrülnénk tőlük és önmagunktól. Volt olyan pszichológus kollégám, akin láttam ezt a tünetet: a fia veszekedett a lányával és ordítani akart, ámde ő olvasta, hogyha a gyerekre hirtelen ráordítunk, az olyan, mintha rácsapnánk, abortív rángások futnak le a gyerek idegrendszerében, ezért visszatartotta magát és egész testében reszketve ennyit mondott: Áááádámkáááám, hányszor kértem, hogy ne mondd ezt a Panninak!!! Na ez szerintem nagyon rossz. Nálunk is volt, hogy a testvérek veszekedtek, főleg a két nagyobbik. Ezt ne mondja el senkinek, de ilyenkor az a leghasznosabb, ha az ember felordít, hogy: kuss, takarodjatok a szobátokba és ott öljétek meg egymást! Szóval az, hogy a pszichológus otthon pszichológus legyen, higgadt, nyugodt, megfontolt és átlátó – borzalmas lenne. Azt hiszem, ezt nekünk sikerült elkerülnünk, de nem tudom, hogy válaszoltam-e arra, amit kérdezett, vagy mellébeszéltem?

Amikor ösztönösen reagál le apaként egy nevelési szituációt, utána nem fut át a szerverén, hogy úristen, de hát én nem ezt írtam, nem ezt tanítom…

Dehogynem. Az ember bemegy a gyerek után és azt mondja, hogy bocs, hülye voltam, de te is olyan hülye voltál, hogy a falra másztam tőled, úgyhogy ketten csináltuk. Nagy tévedés azt hinni, hogy ezzel a tiszteletemen ejtek csorbát. Ellenkezőleg. Hihetetlen mértékben megerősíti a gyerek bizalmát bennem. Felejthetetlen emlékem: a református gimnáziumba jártam, amíg meg nem szüntették egyházi segédlettel. Hozzá kell tennem, az állam nem akarta államosítani, de az esperes felajánlotta és erőltette, hogy csak vigyék. Szóval, ebből a Lónyai utcai református gimnáziumból rengeteg maradandó emlékem van. Az egyik, hogy hetes vagyok és látom a folyosófordulóban, hogy jön az igazgató. Gyorsan benyomom a gyerekeket a terembe, behúzom az ajtót, de ő hihetetlen sebességgel megérkezik és hosszú orrú, finom bőrű francia cipőjével egy óriásit rúg az ajtó alsó, egyébként bádoggal védett részébe, berobban és kitépi az ajtót a kezemből azzal: „Hogy hívnak? Felírlak a fekete könyvembe! Hogy képzeled, hogy behúzod előttem az ajtót? Mit kerestél a folyosón becsöngetés után?” Iszonyatosan letolt, mire azt mondtam: „Igazgató úr, én vagyok a hetes. Kint voltak még és próbáltam beterelni.” „Te vagy a hetes?” – kérdezte. „Akkor bocsánatot kérek tőled.” És ahogy kimondta, ott helyben, a dühöngés tetőfokáról azonnal alászállt. Kondói Kiss Józsefnek hívták, nem él már. A tekintélye hihetetlen mértékben nőtt meg és nemcsak előttem, hanem az osztálytársaim szemében is. Ehhez erő kell, ehhez nagyság kell, hogy ott, helyben egy tévedést bevalljak.

Az ehhez hasonlatos életesemények, amik lehetnek traumák vagy sérelmek is, valóban ennyire mély nyomot hagynak felnőttként az emberben? Ezért kell annyira vigyázni a gyerekekre?

Hát igen, mély nyomokat hagynak, de azért nem olyan vészes a helyzet, hogy hatvan évig cipelje az ember. Az énerő csodákra képes. Az ember ezeknek az élményeknek fölébe kerekedik, kidolgozza magából. Ha megvan a családban az érzelmi biztonság, belefér az összeveszés, a kibékülés és minden más érzelmi hullámzás. Viszont azt hozzá kell tenni, hogy az élet első két és fél, három éve valóban döntő jelentőségű. Nemcsak huszadik század eleji régi, mélylélektani pszichológiai felfedezések alapján mondjuk ezt, hanem az új neurofiziológiai kutatások fényében is. Ebben a két és fél, hároméves korban képlékeny az idegrendszer, maradandó nyomokat hagy minden történés.

Nagyon sok nő „magától” manapság képtelen arra, hogy „anya” legyen, mert bár kocsit vezet, síel, búvárkodik, céget vezet, projekteket tervez, amikor odaér, hogy születik egy gyereke, nem tudja, hogy miért sír, mit egyen, jól alszik-e a gyerek és elkezd szorongani. Ezzel rá is dőlt az első dominó a gyerekre…

Hát igen, Kodály Zoltán is mondta, mikor kérdezték, hogy mikor kell a zenei nevelést elkezdeni, hogy a születés előtt kilenc hónappal. Később ezt módosította és azt mondta, hogy talán még inkább az anya születése előtt kilenc hónappal. És akkor így mehetünk vissza ki tudja, meddig. Nagyon komplex kérdést érintett, amit most megpróbálok leegyszerűsíteni. Hivatkozom a kilencvenes évek végén zárult nagy kutatásra, ami azt kérdezte, min múlik, hogy a gyerekeink boldogulnak-e az életben? Boldogok lesznek-e az életben? A kutatás szerint ehhez az iskolában megtanult anyag maximálisan 18 százalékban tud hozzájárulni, 82 százalékban valami egész máson múlik. Mi ez az egész más? Még csak nem is a veleszületett értelmi intelligencia, hanem az érzelmi intelligencia, az EQ. Ez az érzelmi intelligencia pedig a család által nyújtott érzelmi biztonságba mélyeszti a gyökereit.

Az interjú teljes szövege a Megérintő szavak című interjúkötetben olvasható. A könyv Győrben, a Baross úti Kalligráf Könyvesboltban kapható és interneten rendelhető.