Győri bortörténelem

Nagy Róbertet leginkább bortörténészként ismerhetik a győriek, a megyei levéltár borásznak sem utolsó, tudományos munkatársa a múzeumok idei éjszakáján sokadszor állt közönség elé borvidékünket és borkultúránkat népszerűsítő előadással.

A megyei levéltáros a városi levéltárban mesélt a sokorói borokról, ami nem csak a két intézmény baráti viszonya miatt van nagyon is rendben. A Bakony szőlőtermesztésre alkalmas nyúlványai Ménfőcsanakig, Szabadhegyig érnek, a nagyváros és a vidék boros krónikáját ugyanazok az események és szereplők írták.

Nagy Róbert szerint a pannonhalmi dombvidék, a kisalföldi síkság és a Győrben összefutó folyók együtt teremtették meg azt a mikroklímát, ami a földművelés kezdete óta szőlőtermesztésre ösztönzi az itt élő embereket. A síkság és a dombvidék terményei a Dunakapu téren, a Rába-part piacain cseréltek gazdát, nem véletlen, hogy már a kora középkorban jelentős vásárhelynek számított a város.

A bort Győr múltbeli lakói közül vélhetően a kelták kóstolták meg először, de a szőlőművelésre utaló legrégebbi leletek a római korból kerültek elő. Akárhogyan is volt, a pannonhalmi apátság 1002-ben kelt alapítólevele a tized alá eső termények közül első helyen említi a szőlőt, amely a belőle származó jövedelmek súlyát bizonyítja. Nagy Róbert szerint a római katonák többnyire hozott bort ittak, s még a 16. században sem termett annyi szőlő a Sokoróalján, amennyi az apátság, a püspökség, a város lakóinak, vendégeinek elegendő lett volna.

A város polgárai korán rájöttek arra, hogy a környező dombokon érdemes szőlővel foglalkozni. A gyümölcs művelése, a bor termelése középkori értelemben adómentességet élvezett, legalábbis kisebb terhek sújtották, mint a szántóföldi gazdálkodást. Nagy Róbert szerint 1390 környékén a hegyvám, a pecsétpénz, a tized, a kilenced, az együttes adóprés nagyjából a mai személyi jövedelemadó mértékének felelt meg. A győrieket csak a törökök tudták kis időre elijeszteni vidéki birtokaiktól, de a püspöki adószabadság az elhagyott szőlők újbóli művelésére ösztönözve gyorsan helyreállította a rendet. Erről az adószabadságról kapta nevét Szabadhegy.

Győr belvárosában minden módos polgár háza borospincével épült, ide hordták a kész bort, vagy a pecsétpénzt megspórolva a szőlőt. Nagy Róbert a kuruc időket felidézve mesélte el azt a történetet, amely szerint Vak Bottyán, a dunántúli sereg fővezére engedélyt adott a Habsburg-barát győrieknek a város elhagyására a szeptemberi szüretre. Ám volt egy kuruc kapitány, aki a parancs ellenére lerohanta, levágta, vagy váltságdíj reményében rabul ejtette a polgárokat. Vak Bottyán hiába tiltakozott Rákóczinál, Bercsényinél a merénylet ellen, s ezért mondott le fővezéri posztjáról.

Az 1760-as évekből már olyan számadások maradtak ránk, amelyek borkivitelről tanúskodnak, tehát a győriek már többet termeltek, mint ittak. A reformkor volt a város kereskedelmének virágkora, hajók tucatjai érkeztek a Dunakapu térre, s a kocsmák fennmaradt jegyzékei bizonyítják, hogy a helyiek és a katonák rengeteg bort fogyasztottak. Az 1880-as évekig, a filoxéra pusztításáig Győr kocsmáiban kizárólag helyi bort mértek. A szőlővész szülte hiány miatt hódíthattak teret a balatoni és az alföldi borok, amelyek az ezredfordulóig meghatározói is maradtak a városi fogyasztásnak.

Nagy Róbert szerint Győrben, a folyók és a folyó borok városában egykor még a német polgárok is bort ittak. A helyzet a második világháború után változott meg, az apátság elvesztette birtokait s megkezdődött a tömegtermelés, ami nem kedvezett az olyan hagyományos, minőségi fajtáknak, mint a rajnai rizling, a bánáti rizling, a Pannonhalma gyöngye és a legendás tényői vörös, az 1937-es párizsi világkiállítás nagydíjasa. Ebben, az utolsó nagy siker évében a magyarok átlagban, fejenként és évente 73 liter bort ittak meg, ma csak 23 liternél tartunk.

Gaál József

Fotó: Sz. T.