Győr+
2013.11.03. 08:40

„Mi ez a szép? Mi ez az élet?”

Interjú Czigány György Pulitzer-életműdíjas költővel.

„Gyerekként mindenki szembesül az elmúlással. A Batthyányi téren álltam, csak néztem egy ősz végi bokrot: szép volt és ijesztő hatévesen szembesülni a létezés képtelenségével. Az ilyen, szinte észrevétlen motívumok válnak fontossá az ember életében” – emlékszik vissza Czigány György költő, aki többek között a „Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben adással vált ismertté. Több ezer műsort készített, például Házimuzsika, Csak a derű óráit számolom, vagy Mi ez a szép? címmel, illetve a két pápalátogatás közvetítése, vallási és műveltségi műsorok fűződnek nevéhez.

A Magyar Televízió művészeti főszerkesztője volt húsz évig, sok-sok portréfilmet is forgatott. Kiválóan zongorázik, ma is a költészetnek él, év végén jelenik meg 30. kötete. Első tizenkét évét Győrben töltötte, gyakran visszajár, a könyvszalonon két új, Zsoltár – vers és vers-háttér és Révfalu álom című kötetét mutatta be. A város szeretetét országszerte hirdeti: „Mert Győrött már mindég nyár van,/mint egykor az uszodában”. Feleségével, aki 2008-ban halt meg, 48 évig éltek együtt. Három gyermekük született, Zoltán, filmrendező, író 2011-ben hunyt el, képzeletbeli lovai, Csoda és Kósza három mesekönyvben nyargalnak tovább. Gergely operatőrként ismert. Ildikó a Malév első utasszállító-pilótanője, kapitánya volt, könyveket ír.

„Én is gyerekkorom óta vonzódom a repüléshez. Olyan, mint a vers: elszakadás a földtől, egy ponttól pedig nincs visszafordulás, el kell emelni a gépet. Az életben a fontos dolgok ilyenek, van egy airborne pillanat és akkor föl kell szállni” – hangsúlyozta a 82 éves Czigány György. Második felesége Simon Erika író, latin-történelem szakos tanár.

 

Verseiben visszatérnek győri motívumok. Kimeríthetetlen ihletforrás a város?

A gyerekkorom az. Egyszerű, köznapi volt, de Révfalu nekem a világmindenséget jelentette. Mentünk a Kis-Dunára, az uszodába vagy meglátogattuk rokonainkat a süteményillatú Szigetben… A Tejfölös közről apám mesélte, ott valóban árultak tejet, túrót, tejfölt. Amikor a gimnázium ablakából lenéztünk a Széchenyi térre, lovas kocsik forgolódását láttuk. Ezek félretett filmkockák, amikre egyszer csak rábukkanunk. Meg kell öregedni, hogy az embert érdekelje a gyerekkora. Körénk gyűlnek életünk élményei, de mint a modern regényben, az időrend kezd felbomlani, minden egyszerre van. Mikor a fővárosba költöztünk, átéltük a szőnyegbombázásokat, a többhetes ostromot. Tél volt, az ajtók, ablakok elrepültek, sokáig a pincében éltek az emberek. A fordulat éve után is zaklatott volt az élet, de a kamaszgyerek vágyai legyőzik: egy szerelem, tánciskolai este maga alá gyűri a diktatúrát is. Ez életünk ellentmondásainak egyike, nem feltétlenül a körülményektől függ a boldogság.

 

Ezekben az években ismerte fel azt is, nem kell mindent olyan szigorúan venni.

Ennek az ellentéte is igaz, az irodalmat, a szeretetet, a hozzátartozóimmal való viszonyt nagyon is komolyan vettem, de azokat a beidegzett rendtartásokat például, hogy illik jó tanulónak lenni, nem. A magyar érdekelt és a zene, a számtanórák nem, azok közben olvastam. Pechünkre érettségiztetni Öveges József fizikus jött, nagyon dühös volt, hogy a gyerekek nem tudják rendesen a fizikát és a számtant, így az osztály fele megbukott. Újra kellett érettségiznem, pedig a magyar dolgozatomat felterjesztették minisztériumi dicséretre. Becsülöm, akik sokat tanulnak, de nem garancia egy jeles érettségi a helyes, sikeres életre. Borsos Miklós valamiért megsértődött ötödikes gimnazistaként, hóna alá csapta a könyveit és többé nem járt iskolába. Mégis hihetetlenül művelt, nagyszerű ember lett. Édesanyám négy elemit végzett, érezte, keveset tudott a világról, vágyakozással kezdett nyelveket tanulni, végül Racin drámáit és Dante Isteni színjátékát olvasta.

 

Innen tehát az irodalom szeretete?

A diktatúra közeledtével a Kosztolányi-, Márai-könyvek eltűntek, de zugkönyvárusok bőrönddel járták a várost, boldogan vásároltunk a kis antikváriumokból. Egy Thomas Mann-könyv nagy dolog volt, most az ezoterikus meg divatos amerikai szórakoztató irodalom önti el a boltokat. Szellemi izgalomban telt a mi gyerekkorunk: a hiányok kitermelték az igényeket, az igaz iránti áhítatot. Osztálytársaim havi kétszer-háromszor elmentek az operába, de hogy olcsó jegyeket kaphassanak a legfölső emeletre, este 10 körül oda kellett állni, és váltották egymást reggelig. Áldozatot kell hozni a művészetért, hogy élvezhessük, mint az életben is, az erkölcsi erőfeszítés által születik meg az élmény öröme.

 

Az ország a Ki nyer ma? című, legendássá vált műsorral ismerte meg. 42 év már média történelem, mitől lehetett ilyen sikeres?

Nem az én érdemem, csak rátaláltam egy lehetőségre: délben, a hírek és az időjárás-jelentés mellé kellene egy komolyzenei ajánlóműsor, de csak röviden, 10 percben. Szerettem volna, hogy a balesetek hírein, időjáráson túl az is kiderüljön: van Mozart és Schubert és ez is izgalmas. Megérezték az emberek, hogy manipulálhatatlan, élő játékról, klasszikus zenéről szól a műsor, nem didaktikus oktatás, s nem a szocialista kultúra dicsérete. Természetes, őszinte és igaz volt, egy életdarabka! Otthon is találgathatták az emberek, vajon mi ez a zene, mi ez a szép? Találkoztam egy falusi nénivel, aki mondta, hallgattam ám a műsorát: ma volt benne Mozart meg Bartók, sorolta az ujjain mutatva… Hogy kimondta ezeket a neveket, boldoggá tett, eljutott hozzá, hogy nem csak parlament, párt, háború létezik. Azt akartam sugallni, a művészet hozzátartozik a létezésünkhöz.

Nem egy felesleges virág, nem dísz az asztalunkon, ami kicsit szebbé teszi az életünket, hanem a létezés egészéről szól: halálról, szerelemről, hogy mi ez az egész itt és miért van vége, ha elkezdődött. Babits gyönyörűen írja: „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” A maga idejében hiánypótló volt a „játék és muzsika”! De nem baj, hogy megszűnt, kell más helyette. Nem félteni kell a kultúrát, hanem terjeszteni, nem valami ellen kell küzdeni, hanem valamiért.

 

Több egykori tévés, rádiós nem akar részt venni a mai médiában. De akkor ön azt mondja, „meg lehet hallani a verset az utcazajban”?

Itt is nagy ellentmondás van: politikailag szabadabb légkörben élünk, már bármit lehet mondani, akár alpárian, nem megfelelő színvonalon is. De a kultúrát kevésbé támogatják. A piaci törvények az ócska felé tendálnak, a kevesek számára fontos műveket nem érdemes létrehozni. Holott a vers, a zene lassú s hosszú életű érték, élesztőként dolgozik. Én örülhetek, karácsonyra jelenik meg összegyűjtött verseim kötete Kalitkám is madár címmel, aránylag magas példányszámban, 700 darabban. Elképzelni sem lehet, milyen csekélység ez egy ország életében, mégis reméli az ember, fontos, hogy eljusson valakihez. Minden kornak megvan a saját kényszere és lehetősége: szabadsága. Csak meg kell érezni, mi az, amit most kell csinálni. Nem akarnék a hatvanas évek módján Ki nyer ma? műsort csinálni. Más a dolgom, az írásaim sorsa foglalkoztat.

 

Barátjának mondhatott számos olyan embert, akikről már tankönyvekből tanulunk. Bejáratos volt a pezsgő irodalmi életbe?

Találkozhattam többek mellett Illyés Gyulával, Ottlik Gézával vagy Weöres Sándorral, aki egyszer megemlítette, olvasta a verseimet az egyik folyóiratban. Boldog voltam, nem mertem volna neki mondani. Lassan jó barátságot kötöttünk, többször hívtam a rádióba verset felolvasni. Pilinszkyvel is jóban voltam, egy interjú után megláttam a Szálkák kötetének korrektúráját. Felolvasta ezeket az elvont, nagyszerű verseket az ő lassú stílusában. Úgy mondta ki költeménye szavait, mint a pap az átváltoztatás igéit. Elámulva hallgattam végig. Túl a másfél órás előadáson csak néztük egymást boldogan. Egyszer csak megszólalt: Gyuri, felolvassam még egyszer?

 

Az ön költészetére térve: verseiben fellelhető az elmúlás gondolata, ugyanakkor „csak a derű óráit számolja”.

A kettő együtt természetes. Ez életünk irgalmatlan feszültsége, ez létünk méltósága: egyszerre van jelen a tragédia és az öröm. Ezzel kell együtt élni.

 

Segített ebben, hogy mélyen vallásos?

Igen, szüleimtől ezt a szemléletet kaptam. Ragaszkodom hozzá, mint a gyerekkorom tárgyaihoz. Valószínű, szükségünk van hitre, nem vagyunk annyira erősek, hogy ne kellene hinnünk. De nem biztos, hogy napi értelemben kell a vallást érteni. Szeretem az életem, elfogadom, pedig sok tragédia volt benne, például első feleségem és fiam halála. Az öröm összekapaszkodik a katasztrófákkal, az örömnek is súlya van. Nem vigasz, nem a feledést szolgálja. Halottaink karnyújtásnyira vannak, ragaszkodnunk kell hozzájuk. Öröklétbe léptek, már biztosan velünk vannak.

 

Picit térjünk vissza Győrre. Olvastam Húsz befejezetlen mondat című versében: „Minden ide zsúfolódik, minden ide hátrál.”

Ha olvas az ember, elindul egy film, egy álomszerű kép, valahová elképzeli a történetet. Ez a hely nekem mindig Győr. Júlia erkélyét is meg tudom mutatni a városban. Az ember a gyerekkorába hátrál vissza, minden későbbi élmény is ide zsúfolódik.

 

Tehát „Győrött már mindég nyár van”?

Számomra biztosan.

 

Zoljánszky Alexandra

Fotó: Marcali Gábor