In memoriam Gülch Csaba
A szavak elfogytak, de itt maradt nekünk számtalan rím és még több emlék. Őrizünk belőled egy-egy pici darabot mindaddig, míg élünk.
Leírta az utolsó sort. Takaros pontot is tett a mondat végére. Kissé görnyedt háttal nézett a monitorra, fehér szakállát simogatva olvasta a művet. Kereste azt a szót, mondatot, ragot, ami nem illett a stílusba. Ha talált egy ilyet, akkurátus alapossággal kijavította. Végigolvasta az írást és elégett mosollyal zárta be a fájlt. Elkészült hát. A pont is oda került, ahová kerülnie kellett.
A munkának vége, immár pihenni vágyott.
Számtalanszor megtörtént a fenti kép közel 30 év alatt, utoljára talán augusztus 5-én. Másnap reggel ugyanis a kéz többé már nem vehette fel a pennát.
Pihenni kívánt már a test, és ki is követelte magának a nyugalmat péntek reggelén. A kegyetlen sors pedig nem hagyott maga után semmit, csak a tehetetlen ember dühét, fájdalmat és mérhetetlen ürességet.
Csabám! Elárvult a toll. A szavak elfogytak, de itt maradt nekünk számtalan rím és még több emlék. Őrizünk belőled egy-egy pici darabot mindaddig, míg élünk. Kellettél Istennek. Bizonyára hiányzott egy aranytoll a csapatából. Semmit sem tehetünk, el kell fogadnunk a döntést.
Jó utat, Csabám! Fusd be égi pályádat is oly akarattal és szeretettel, ahogy azt itt, közöttünk a földön is tetted. Nehéz lesz, mert „nagyok” vannak már ott. Költs el egy pohár jó bort Máraival és taposd ki az utat nekünk, akik utánad jövünk…
Augusztus 5-én talán határozott pont került a mondat végére. Itt azonban csak három pont marad és a néma csend…