Lévai Balázs és Lovasi András Győrben meséltek a nemrégiben megjelent „Idáig tudom a történetet” című kötetről.
A Kispál és a Borz egykori frontembere a tőle megszokott lazasággal érkezett a győri színházba, oldalán egyik legjobb barátjával, Lévai Balázzsal, akihez először csak a távoli zenész-rajongó kapcsolat fűzte. Első bemutatkozásuk óta azonban eltelt néhány év és a szakmai „haverság” barátsággá mélyült, a barátság pedig nemrégiben könyvet szült. A Győr Plusz a könyvbemutató előtt, a színház folyosóján csípte el a művészeket.
Ki, hogyan emlékszik az első találkozásotokra?
Lévai Balázs: A legelső Kispál albumot még bakelit formájában fedeztem fel és azonnal rajongó lettem. Az első interjút a ’90-es években készítettem Bandival és valahogy a 2000-es évek elején lettünk igazán barátok. Volt a Bárka Színházban egy Cseh Tamással közös estje, amit én vezettem le és egy utána következő kocsmai beszélgetéstől datálható a kapcsolatunk.
Lovasi András: Balázst először a TV-ben láttam, ott kérdezett okosakat az irodalmi élet prominens személyeitől. Ne kérdezd, hogy hogyan, pont egy ilyen műsorba keveredtem be én is, de valójában az a múltba vész, hogy hogyan találkoztunk aztán egyre többet. Egyszer csak azt vettük észre, hogy már közösen ölünk disznót, közös munkák nélküli projektjeink vannak, meg ilyenek. Hangsúlyozom, éppen egy ilyen alkalomkor – amikor nyomkodtuk a kolbásztölteléket a műanyag kádban – született meg a könyvötlet is.
Aki ismeri Andrást azt tudja, hogy szeret a sztorik között vándorolni. Így nem lehet egyszerű dolga egy szerzőnek sem…
Lévai Balázs: Lovasira sok minden jellemző. Egyrészt ez a csapongás, másrészt a fésületlenség, harmadrészt az ösztönösség. Nem az a megtervezett típusú előadó. Tényleg csapongott, ennek fényében nagyon sok beszélgetést meg kellett ismételnünk és voltak komoly tömbök, amelyek hiányoztak. Ez persze akkor derült ki, amikor elkezdtem összerakni a szöveget, és láttam, hogy hoppá, itt kimaradt mondjuk 3 év. Volt, amire már nem is emlékezett, ilyenkor a barátokhoz, zenésztársakhoz fordultam segítségért. Szóval egy puzzle jellegű, kirakós munka jellemezte a könyv írását.
A könyv kapcsán elsőre, majd másodjára is nemet mondtál Balázsnak. Végül mégis megszületett a rock-életrajz…
Lovasi András: Igen, mert aztán jött egy pillanat, amikor mégis kedvem támadt hozzá. Volt bennem egy motiváció, hogy csináljunk már egy olyan könyvet, amelyik nem egy PR kiadvány, nem egy önfényező valami, hanem egy zenész kordokumentum is, nyilván az én szubjektív szemüvegemen keresztül. Viszonylag keveset olvashattunk erről az időszakról, így feldolgoztuk a saját ’80-as, ’90-es évünket!
Milyen visszajelzések érkeztek a könyv megjelenését követően?
Lévai Balázs: Sok vicces visszajelzés arra vonatkozóan, hogy ezt vagy azt a történetet miért hagytuk ki a kiadványból. A másik fontos visszajelzés Bandi zenésztársától jött, aki azt mondta: „Nagyon jó a könyv, de Lovasi legalább négy olyan sztorit mesél el, ami velem történt meg és nem vele!” Valószínűleg ebben a rock amp; roll életformába annyi történet van belekódolva, hogy nem is lehet mindent felkutatni. Mindazonáltal a könyv egyfajta olvasata lehet az elmúlt 20-25 évnek.
Főként a Kispál és a Borz pályáját dolgozza fel a mű. Van-e arra vonatkozó tervetek, hogy a jövőben ennek folytatásaként szülessen egy Kiscsillag könyv?
Léva Balázs: Ez a Bandi élete, így alapjába véve ez az ő könyve. Ha a művész úr érdekes dolgokat tesz a jövőben is, és érdekes dolgok fognak vele történni, akkor igen, biztosan lesz folytatás, de még nem gondolkozunk rajta!
Lovasi András: Nagyjából 2010-ig tart ez a könyv, bár az utolsó oldalakon a jelenre vonatkozóan is olvasható néhány reflexió, de éppen azért nem tudok a közelmúltról beszélni, mert az még nagyon most van. Nagyapám is mindig arról mesélt, hogy mi volt a második világháborúban, mi volt, amikor bejöttek az oroszok, szóval csak arra tudunk visszaemlékezni, ami már távol van egy picit tőlünk. De, ha lesz „Idáig tudom a történetet 2.”, akkor nyilván lesz már mire emlékeznünk…
Csapucha Adrienn