„Rendszeresen az volt a problémánk, hogy kitaláltam egy taktikai trükköt, jól begyakoroltuk, majd két év múlva már ellene kellett készülnünk”
Kemény Dénest, a Magyar Vízilabda Szövetség elnökét, korábbi, többszörös olimpiai bajnok szövetségi kapitányt már fiatal korában megragadta az uszoda különleges világa. Édesapja játékosként és edzőként is jó példával járt fia előtt, így nem volt kérdés, hogy neki is a medence és a póló lesz az élete.
Akit szeretnek a lányok…
„Bármilyen sportpályára kerül egy kisgyerek, főleg ha fiúról van szó, az édesapja a mintája. Akkoriban az én édesapám még aktív játékos volt, én pedig mindig ott voltam az uszodában a velem egykorú gyerekekkel és nagyon jól éreztem magam. A sportpályákon belül az uszodának amúgy is van egyfajta varázsa. Nyáron kicsit strand, télen pedig olyat csinálhattunk, amit az osztálytársaink nem. Focizni mindenki le tudott menni a grundra, de uszodába csak a pólósok jártak. És privilegizált helyzetünk volt egy másik területen is, nem azt mondom, hogy rögtön 5-6 évesen, de gimnazistaként mindenképp: ha az osztályban volt egy pólós, az a lányoknál különleges figyelmet jelentett, és bevallom, az nem volt olyan rossz érzés.”
A vízválasztó
A vízilabdásokat már akkor is különleges légkör vette körül. Vannak példaképek, nagy pólósok, akikhez minden fiatal hasonlítani akar. A vízválasztó az, hogy képes-e valaki folyamatosan küzdeni a célért, vagy megelégszik egy bizonyos szintű tudással.
„A rajongás veszélyes is tud lenni. Az én tapasztalatom az, hogy pont emiatt nem lesz valakiből igazán jó játékos. Serdülőként, ifiként lehet valaki nagy tehetség – ezt látom a fiaimon is – csak néhányan megelégszenek azzal a státussal, hogy a gimnáziumban ő vagy esetleg még egy osztálytársa pólós. Ez már egyfajta rang. Egyik-másik tehetség sajnos megelégszik ezzel, pedig kiemelkedő pólósnak, olimpiai bajnoknak lenni az igazán szép teljesítmény. Gondoljunk csak bele, hogy az átlagembernek az úszás is egy feladat. Ezzel szemben a vízilabdás nemcsak úszik, hanem közben birkózik is a másikkal, közben azért egy kézzel elkapja a labdát és még jó passzt is ad vagy gólt lő. Olyan dolgokat csinálnak, ami egy kicsit misztikum egy átlag sportszeretőnek. Azt is hozzáteszem, hogy az uszodában nagyon természetes az, hogy diplomája lesz egy élsportolónak. Én úgy gondolom, hogy ez egyfajta plusz füstöt ad a pólósok köré.”
Mérnöki pontossággal
„Édesapámnak volt a mondása – amit a politikusok előszeretettel kezdenek a magukénak kisajátítani, holott ő mondta ezt, és az athéni eredményhirdetéskor a magyar tévé kommentátora idézte is –, hogy: mi embereket nevelünk, akik jól tudnak pólózni. Akkor speciel a dobogón a 13 játékosból 11 vagy 12 az ő nevelése volt. Ha az olimpia döntőjét megnyerik, akkor tényleg jól tudnak pólózni, de az tény, hogy egy edző elsősorban nevelő és másodsorban sportszakedző.”
Kemény Ferenc legalább annyira elismert szakember, mint amilyen a fiából lett. Nagy hatással volt az életére mind szakmailag, mind emberileg.
„A szakmai fejlődésemet meghatározta édesapám. A vasárnapi ebédnél például, a rántott hús mellett, szegény anyukámat figyelmen kívül hagyva, folyamatosan csak a pólóról beszéltünk. Azzal, hogy ő nevelt én elkerülhetetlenül az ő vízilabda-elképzelései mentén nőttem fel. Nem értettem vele mindenben egyet, főleg amikor engem kritizált. A vasárnapi ebédet ugyanis sokszor megelőzte délelőtt egy mérkőzés, ahol én akármilyen jól játszottam, az biztos, hogy talált három hibát, csak hogy a húslevest elrontsa. Ő mindig a tökéletesre törekedett, akkor is, amikor azt kereste, hogy én hogyan legyek lényeglátóbb játék közben vagy mi az, amitől hirtelen 50 vagy akár 100%-kal javul a játékom. Egy-két apróságot is felírt egy vastagabb ceruzával egy A4-es lapra, és nagy bánatomra kirakta a szobám falára, hogy még ott se tudjak nyugodt lenni. Ezek végül is fontos dolgok voltak. Ő mérnök, így az alapgondolkodása az volt, hogy az apró pontos részletekből áll össze a nagy egész. Nem lehet tévedni, mert összedől a híd, pont akkor, amikor mi megyünk rajta. Ez a fajta megközelítése az élet bármilyen problémájának sohasem hátrány.”
Ezt a fajta életszemléletet ő is követi és próbálta a játékosait is erre sarkallni.
„A játékosaimnak általában a 105-110%-ot írtam ki célnak. Persze ők mondták, hogy ez több annál, amit tudunk, de törekednünk kellett rá. Ha javulunk, akkor nem lesz több, mint amit tudunk. Ha az ember olyan célt tűz ki, ami elérhetetlen, például 300%-ot, az ugyanúgy nem jó, mintha megelégszik a 70%-os teljesítménnyel.”
Csaták és taktikák
Kemény Dénes irányítása alatt a férfi vízilabda-válogatott zsinórban háromszor nyert olimpiát, amivel örökre beírta magát a magyar sport történelmébe, ám ez közel sem volt egyszerű feladat.
„Rendszeresen az volt a problémánk, hogy kitaláltam egy taktikai trükköt, bevezettük, majd jól begyakoroltuk, és két év múlva már ellene kellett készülnünk, a saját okos taktikánk ellen. Ez nem volt könnyű. Egyébként ami a játékosokat illeti, egy-egy olimpiai ciklusban úgy cserélődött 3-4-5 játékos, hogy nekem nem kellett keresnem, ott tolongtak. Mindenki be szeretett volna kerülni, majd nyerni. Aki pedig már elérte, az meg akarta ismételni. A kettő között nagy harc volt a helyért.”
Az egyén nagyon fontos egy csapaton belül, hiszen tehetséges sportemberek csak együtt alkothatnak egy kerek egészet, és csak így lehetnek sikeresek.
„Egy játékos mit tud tenni a csapaton belül? Egyrészt beilleszkedni, ő egyike az egésznek, másrészt a saját részét minél jobban csinálni. Tehát, ha megelégszik azzal, hogy beilleszkedik és kiegészíti a többit, akkor senkit nem fogunk megverni. Nagyon fontos, hogy legyen egy olyan becsvágyuk, hogy nem a többi rovására, hanem a többi segítésére hajtanak. A saját egyéni teljesítményét pedig minél jobbra fejleszti. Ez a hozzáállás nálunk teljesen természetes volt. Sokszor vissza kellett őket fogni. Volt olyan, hogy 8-9 játékos jó napot fogott ki, azaz egyedül győztes teljesítményt tudott hozni. Ám ha ebből három elég volt, hogy megverjünk egy erős csapatot, akkor a másik hatnak aznap csak segíteni kellett őket, nem rivalizálni egymással.”
Hideg víz, hideg vér
Az egyéni képességek mellett a mentális felkészültség is ugyanolyan fontos – állítja az elnök.
„Az elsődleges persze az, hogy jó sportemberi alapképességei legyenek a játékosnak, ám ugyanolyan fontos, hogy a kritikus pillanatokban, ne hozzon más döntést, mint amit kell. Akkor sem, ha egy perc van az olimpiai döntőből és döntetlen a meccs. Ne nyomja össze az, hogy ha megcsinálja arany lesz, ha nem akkor ezüst. Ne forduljon meg a fejében, hogy hatezer-nyolcezer – Sydneyben tizennyolc-ezren voltak a lelátón – ember néz, és drukkol, és sokmillióan ülnek a tévé előtt… Ha kritikus pillanatban is tudja hozni azt, amit edzéskörülmények között, akkor ő jó sportember. Ez az egyik dolog, a másik az, hogy kell ehhez egy istenáldotta tehetség is, ami valakiben van, valakiben nincs. Ebbe nem tudunk sajnos beleszólni. Én nagyon szerencsés voltam, az anyukák nagyon tehetséges pólósokat szültek a 70-es, 80-as években.”
Kemény Dénes 2012 decemberétől vette át a Magyar Vízilabda Szövetség elnöki posztját. (A válogatott kapitánya egykori játékosa, Benedek Tibor lett). Nagy tervekkel vágott neki ennek a hivatásának is. Folyamatosan járja a városokat, hogy lássa, hol mennyire népszerű ez a sportág, illetve, hogy rajta tartsa a szemét a vidéki bázisokon, ahonnan már nemegyszer került ki tehetség, sőt olimpikon is.
„Mondok egy-két nevet. Győrből lett világbajnok egy kislány, Tomaskovics Eszter a 2005-ös montreali világbajnokságon, holott a győri vízilabda a 2000-es években nem volt az ország legfontosabb vízilabdavárosa. Bedő Krisztián, Nagykanizsáról világbajnok lett, Biros Péter Miskolcról háromszoros olimpiai bajnok lett. Tehát, hogy hol megy le pólózni a kisgyerek, akiből aztán a válogatott egyik legjobbja lehet, azt soha nem lehet előre tudni. Győrben a vízfelület rohamosan nő, így van arra esély, hogy itt is megerősödjön a vízilabda kultúrája. A város szándéka is ez, mivel Győr sportváros is, nemcsak autós város. Azt gondolom, ha az uszodát jól kihasználja a város, jó úszóklubbal, jó vízilabdacsapattal, akkor néhány éven belül első osztályú egyesülete is lehet. Azt azért elárulom, hogy minden vízilabdás gyermek, amikor először a Margitszigeten jár, bemegy az előcsarnokba, körbenéz a márványtáblán, és attól kezdve olimpiai bajnok akar lenni. Már akkor megnézi a falon, hol van az a hely, ahova majd az ő neve fog kerülni.
Csizmadia Dóra
Fotó: Marcali Gábor