Hazánkban otthonosan mozog, a Budapesti Operaházban februárban Otelló címszerepét énekelte, Veszprémnek díszpolgára, hamarosan Győrött köszönthetjük a sokoldalúságáról ismert argentin sztárt, aki Rost Andreával és a Győri Filharmonikusokkal bebizonyítja, hogy a klasszikus zene, az operairodalom nagy áriái, akárcsak a Beatles vagy a Rolling Stones dalai, örök érvényűek és szenvedélyből születtek.
A májusi szuperkoncert zenei programjának előkészítésében José Cura tevékenyen részt vett, így Budapesten fogadta Berkes Kálmánt, az est karmesterét és Ősz Gábor igazgatóhelyettest. Őket kísértem el.
Repertoárját meghatározza Giuseppe Verdi Otellója, legutóbb is ezt a címszerepet énekelte a Budapesti Operaházban. Sokan úgy tartják, hogy a legemlékezetesebb alakítása 1997-ben volt, Claudio Abbado karnaggyal és a Berlini Filharmonikusokkal. Ezt a művet 2013-ban Buenos Aires-ben meg is rendezte. Az évtizedek során hogyan változott a viszonya ehhez az operához?
Otelló címszerepét 200-szor énekeltem, de hadd javítsam ki, nincs olyan, hogy a legemlékezetesebb, a legfontosabb alakítás, mert minden előadás más és más. Az említett két budapesti előadás szerencsés csillagzat alatt jött létre, az Operaház csapatával lassan 15 éve dolgozom, mely fantasztikus énekesekből, zenészekből és karmesterekből áll össze.
Ez az oka annak, hogy évről évre visszajár?
Visszakérdezek: miért ne tenném? Profi vagyok, odamegyek ahova hívnak, kifizetik a tiszteletdíjamat, elvégzem a munkám. Ön is ugyanezt tenné, ha megfizetnék érte, nem igaz? Persze van ennek egy másik oldala: szeretek itt lenni, mert Magyarországon minden adott ahhoz, hogy profi körülmények között dolgozhassak, így évről évre nagyszerű produkciókat hozunk létre, nos ezért vagyok itt!
A nagy szendvics
Milyenek találja a hazai közönséget?
Ugye a közönséget nem lehet elválasztani a zenészektől. Ez úgy néz ki európai viszonylatban, mint egy nagy szendvics: délen az emberek temperamentumosak, mindenre egyből reagálnak. Európa közepén, kissé északra: Németországban, Svájcban, Ausztriában jóval visszafogottabbak, nyugodtabbak. Nos, keletebbre már, Magyarországon, Csehországban vagy akár Oroszországban a közönség és a zenészek is a déliek mentalitását követik, mert bennük van az az igazi cigányvér, ami nagyon fontos akkor, amikor zenéről, a művészi élmény befogadásáról van szó.
Visszatérve Magyarországra, amikor először 2000-ben felléptem, a legmeglepőbb élményem az első taps volt, ami nemcsak egy szimpla tetszésnyilvánítás volt, hanem egy szenvedélyes érzelmi kitörés: „Woah! – ez nem semmi!” Ez jellemző tehát a magyar közönségre, amikor nagyon tetszik neki valami, abban rendkívül kitartó, követi a művészt, ellenkező esetben, jön a tragikus nagy a bukás, de szerencsére ebben még nem volt részem!
Otthonosan mozog az országban, hogyan készül a győri koncertre?
A zenekar vezetőségével elvégeztük az utolsó simításokat a zenei programon. Májusban az operairodalom legszebb és legismertebb művei csendülnek fel majd az Audi Aréna Győrben. Nagyon várom, hogy újra együtt énekelhessek Rost Andreával, akivel régen találkoztam már. A győri zenekart még nem ismerem, de Berkes Kálmán karmester személye biztosíték arra, hogy jó kezekben leszünk, hiszen gyakorlatból tudom, hogy a karmesteri munka nagy százalékban határozza meg az egész est sikerét!
”Könyörgöm éljetek!”
Sokoldalú művész: énekel, dirigál, rendez, díszletet tervez. Hogyan tud ennyi mindennel foglalkozni?
Én vagyok a megtestesült büntetés! Hogy ez mit jelent? Azok, akik hozzám hasonlóan sok mindenbe fognak, és ne adj’isten még jól is csinálják azt, sikeresek benne, az másokat bizony nagyon idegesít. Nem értik, féltékenyek és visszakérdeznek: „Hogy tudsz ennyi mindent csinálni?” Persze a kérdés úgy folytatódik, „Miért foglalkozol öt dologgal, míg én csak eggyel?!” Nem gondolom, hogy mindenben én volnék a legjobb, de amit csinálok hihetetlen kitartással, szorgalommal és tehetséggel, azt sikerre viszem, és ez az ami számít.
Meggyőződésem, hogy jobb meghalni boldogan és elégedetten, semmint úgy, hogy tudod, boldogtalanul és frusztráltan éltél. Amúgy sohasem tudsz olyat csinálni, ami mindenkinek tetszik, sohasem lehetsz nyertes!
De maga győztes típus!
Igen, győztesnek tartanak azok, akik hisznek bennem, akik nem szeretnek, azok előtt már rég elbuktam. De huszonöt év után a közönség, amely követ engem és jegyet vált a koncertjeimre, biztosra megy, tudja mit kap a pénzéért, tudja mi az, hogy Cura brand.
De érdemes megnéznünk: hány dolgot csinálhat hitelesen egy művész? A legjobb zenészek ugye kiválóan játszanak a saját hangszerükön, de vajon kíváncsiak-e más koncertekre? Járnak-e múzeumba vagy színházba? Elmennek-e zenei fesztiválokra csak azért, hogy szórakozzanak? De folytathatnám a sort: melyik zenész, énekes jár lovagolni vagy ki szeretne ejtőernyővel leugrani valaha is életében?
Könyörgöm éljetek! Mi művészek, akik időnk nagy részét a színpadon töltjük és folyamatosan kiszolgáljuk a közönséget, nem élhetünk önmagunkba, a művészetünkbe zárva!
Cura brand
Hogyan is néz ki ez a Cura brand? Marketingfogásról van szó vagy arról az egyszerű képletről, hogy Cura mindig önmagát adja?
Nincs szó semmiféle marketingfogásról, egyszerűen szólva: miden helyzetben önmagamat adom. Ahogy mi most itt beszélgetünk, nos ilyen vagyok a színpadon, ilyen vagyok, amikor vacsorázni viszem a feleségemet. Szenvedéllyel élem az életet. Hiszen az túl rövid ahhoz, hogy mindezt unalomból tegyük, nem gondolja?
Persze most megjátszhatnám magának, hogy én vagyok a komoly tiszteletnek örvendő Maestro: „Igen Mónika, nos mi a következő kérdése?….” és akkor az olvasók azt gondolnák: „Huh te, micsoda komoly ember ez a Cura!” Valójában ez így is van: én egy világszerte elismert művész vagyok, de bocsánat ki mondta azt, hogy a komoly és az unalmas, szinonimái egymásnak?!
Ezzel a komolykodó, megjátszó viselkedéssel üldözzük el a fiatalokat a klasszikus zenétől, mert úgy adjuk át nekik a világhírű műveket, olyan nagyon komolyan vesszük magunkat, hogy az borzalmasan unalmasra sikeredik! Könyörgöm, a klasszikus zene bár értékes művészet, ugyanakkor szórakozás is! Nem egy halott, hanem egy élő, lüktető dologról beszélünk!
A művészi hitelesség tehát az önazonossággal kezdődik. Ezt a tudást adja át a fiatalabb művészgenerációnak is?
A fiatalokkal semmi gond nincs, csodálatosak és tehetségesek, velünk van a baj, hogy nem vesszük őket elég komolyan. Tapasztalatból tudom, hiszen a világon mindenhol tartok mesterkurzusokat. „Maestro! Mit kell csinálnunk, hogy híres és elégedett művészek legyünk?” – kérdezik tőlem. A művészi szempontokat meg tudom fogalmazni, de hogy kiből hogyan és mint válhat sikeres és elégedett művész, arra nincs receptem, mindenkinek magának kell bejárnia a saját útját, ezt nem lehet megúszni! A legfontosabb üzenet: „légy önmagad!” Hiszen a legkönnyebb ma híresnek lenni, feltöltesz néhány buta videót az internetre és te vagy a nap sztárja! A hírnév könnyű dolog, de mi művészek a kiválóságra törekszünk!
Hétköznapi zsenik
Az európai szimfonikus zenekarok fennmaradásuk szempontjából az egyik legnagyobb problémát a közönség fiatalításában látják. Ön is ezt vallja?
Én nem így látom, bárhova megyek, a koncertjeim tele vannak fiatalokkal. A műsor végén megvárnak a művészbejárónál, lelkesülten beszélgetünk arról, hogy tetszik nekik az a stílus, ahogyan én kezelem ezt a műfajt. Ez újdonság számukra, mint mondják tele van frissességgel. Ehhez persze hozzájárulnak a külsőségek, például a legtöbbször nem viselek frakkot, mert anakronisztikusnak tartom. Miért is ne viselhetnék farmert a 21.században a színpadon? De mondok egy másik jellemző példát a külsőségekre! Tudja mióta szólítanak Maestrónak? Roppant vicces: amióta szemüveget hordok – tizenöt éve – addig csak tenor voltam, de most már bizony nagyon komoly mester! Hát nem nevetséges?
Ezt az említett frissességét hozza el majd Győrbe is?
Igen, de a győri koncert négyszereplős: Rost Andrea, Berkes Kálmán, a zenekar és jómagam. Az együttes hatás remélhetőleg valami nagyon jó és pozitív lesz, ebben már csak azért is vagyok biztos, mert Berkes Kálmánnak kiváló a humora és ez nagyon fontos! Egy ilyen koncert a pozitív energiákról is szól. Utálom, ha valaki olyan arckifejezéssel lép a színpadra, mintha valaki abban a pillanatban halt meg volna. Könyörgöm, így nem lehet például Mozartot játszani! Vagy mondhatnám a barokk kor legnagyobb alakját, Bachot. Nézze meg, milyen képet vágnak a zenészek a koncert közben! Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy Bachnak 21 gyereke volt, a többit meg most képzelje hozzá…. De itt van Schubert, aki egyik kezével a kottát írta, míg a másikkal a sört vedelte, ez aztán nagyon komoly!
Távol álljon tőlem, hogy tiszteletlen legyek, én csak azt mondom, hogy minden nagyság, zsenialitás mögött, ott van maga az ember, a hétköznapi halandó! Hogy miért fontos ezt felismerni? Ha látjuk ezekben a zsenikben az embert, felismerjük bennük az esendőséget, így még inkább tiszteljük a csodát, amit létrehoztak. Emberi mivoltuknak köszönhetően mindig lesz kapcsolatuk a mával, és így műveik örökké fognak élni! Nos, azt gondolom, ezzel a tudattal kellene a művészeknek nap mint nap kiállniuk a színpadra, és ezt kellene képviselniük a közönség előtt!
Korábban az úgynevezett Cura brandről kérdezett! Nos, azt hiszem, ez az én küldetésem, hogy ezekre az összefüggésekre rávilágítsak! Húsz évvel ezelőtt egy angol kritikus azt írta: „Curának tudomásul kellene vennie, hogy a klasszikus zene nem az ő szórakoztatására íródott!” A kritikusaim pont ezért nem tartanak túl sokra, nem tartozom a kánonhoz, de érdekes módon a fiatalokat mégis csak meg tudom nyerni az ügyemnek! Huszonöt éve állok hadban a konzervatóriumok tanáraival és a kritikusokkal, és ha a Jóisten kegyes hozzám, még huszonöt évig folytathatom ezt a harcot, aztán utána veszem az irányt a mennyország vagy éppenséggel a pokol felé!
A tanítványai közül sokan szeretnék Önt követni?
Nincsenek tanítványaim a szó szoros értelmében, bár a világon mindenhol mesterkurzusokat tartok, ott elmondom nekik, amit gondolok erről a szakmáról, aztán útjukra bocsátom őket, hogy döntsenek ők, mit szeretnének. De ahogy korábban beszéltünk róla, az a legfontosabb: magadat add, hiszen nem lehet egész életen át színlelni, megjátszani magunkat.
A karrierem kezdetén mindig megpróbáltak hasonlítani valakihez: Domingóhoz vagy éppen Carrerashoz, én pedig örültem, hogy én más vagyok, nem pedig valamelyik sztár reinkarnációja!
A terebélyes fa
Nos, akkor mit kezdjünk azzal a megállapítással, hogy Cura a negyedik tenor?
Igen, mondták ezt rólam a pályám elején, meg azt, hogy én vagyok az új Karajan vagy éppen Caruso reinkarnációja. Ez körülbelül olyan megközelítés mint, hogy Messi az új Maradona! Butaság! Nem lehetne, hogy én csak én vagyok?!
De ha jobban megnézzük a három tenor kérdését: Pavarotti – Isten nyugosztalja!– már nincs köztünk, Carreras már nem énekel, Placido is egyre kevesebbet, szóval három kiváló zenészről beszélünk a múlt századból, akkor én most hol jövök a képbe? Ez a sajtónak volt csak könnyebbség, hogy tudott valahova sorolni. Bár az ügynökségek is használták ezt az olcsó marketingfogást, hogy több jegyet tudjanak értékesíteni. De én nem szeretem ezeket az üres fogásokat, hiszek abban, hogy a kiválósághoz hosszú évek kemény munkája és türelme kell.
Hosszú út vezet tehát ahhoz, hogy igazi művésszé válj! Az elején minden tehetség csak egy lehetőség, egy mag. Meggyőződésem, hogy harminc év kemény munkája után ebből a magból egy erős, terebélyes fa lett. Ki-ki eldöntheti, szereti-e e fa hűs árnyékát vagy gyümölcsét, de a lényeg, hogy én már egy fa vagyok, és nemcsak egy mag.
Ezek a gondolatok könyvbe kívánkoznak! Le kellene írnia!
Ott van magánál, elmondtam most mindent.
Farkas Mónika
Fotó: Marcali Gábor
Az interjút meghallgathatják a Divertimento húsvétvasárnapi műsorában Győr+ Rádióban.