Az e heti Győr+ hetilap Miért szeretem Győrt? rovatában Keglovits László szerepelt.
A kérdés persze illetlen egy olimpiai bajnok labdarúgónak, de megkerülhetetlen: gondolta volna-e valaha is a bajnokcsapat ma már legendás játékosaként, hogy egyszer majd a hazai harmadosztályú mérkőzésekre kell járnia szurkolni a saját csapatának. A mindig kedélyes Keglovich László arcizmai kissé megfeszülnek, a fejét csóválja, s azt hajtogatja: nem tudom feldolgozni. Egyetlen ember vétke miatt egy város, egy nagy múltú egyesület esélyeit teszik tönkre, s büntetik ezzel a sportot szerető szurkolókat is.
Keglovich Lászlót nem a sportág hazai állapota miatt kerestük meg, az indokot az adja, hogy a képviselőtestület, s rajta keresztül Győr közvéleménye legutóbb díszpolgárának választotta. Minden tekintetben megdolgozott érte, teljes szívvel, még akkor, amikor egy hazai focista nem élt jobban egy sikeres szakmunkásnál, fő jutalma a dicsősség, s az leismertség volt.
Tizennyolc évesen, a soproni gimnázium elvégzése után hozták el Győrbe, amit ő nagy kitüntetésként élt meg. Akkor még kissé másképpen működött a játékosügynöki rendszer, Keglovich László meséli: talán edzésre vagy a gyárba tartott éppen – természetesen gyalog – amikor valaki utána loholt és megszólította. Kiderült, hogy egy futballvezető a szegedi csapathoz akarta elcsalni. Hova írassuk be? – tette az ajánlatokat. – Az orvosira? A jogra? Bárhová fölvetetjük, csak igazoljon át a csapatunkhoz.
Keglovich László nemet mondott. Az iskoláit sem Szegeden végezte el, többek között gépipari végzettsége van, majd a Testnevelési Főiskolán szakedzőként diplomázott, s tanári oklevelet is szerzett. Húsz éven át tanított a győri Bercsényiben: leendő olimpikonokkal voltam körülvéve, utal az intézmény szakmai közegére, a tanulók tehetségére.
Győr teljesen a szívéhez nőtt. Amikor ide kerültem, talán hetvenezres volt ez a város, emlékszik vissza, most meg már majdnem százharmincezer. Együtt nőttem fel Győrrel, az új házaival, a tereivel, azt utcáival. A Rózsa Ferenc utcában laktam, ablakom a Dunakapu térre nézett, onnan láttam meg későbbi feleségemet is.
Keglovich László 76 éves korában is ebben a városban él, de Nyúlon, Palotai Károly szomszédságában van egy hétégi háza, kipróbálták, milyen szőlősgazdának lenni. Mindegyikünk a saját borát dicséri, mondja, de az igazság kedvéért hozzáteszi: Karcsinak nincs fehér bora, ő kénytelen az enyémet elfogadni.
A téma persze sokszor a foci, ők olyan csapatokkal vívtak egyenrangú küzdelmet, melyek Magyarországon tétmeccsen az ősidőkben jártak. Keglovich sorolja a Milán, a Barcelona, a Benfica, a Fiorentina akkori sztárjátékosainak a nevét. A mostani díszpolgár csatárként kezdte a pályafutását, aztán védő lett belőle. Mégpedig azért, mert a futball mesterei akkor találtak ki a világon egy igazán neki való szerepet: a felfutó hátvádét, aki keményen és hatékonyan védekezik, de támadásaival, felfutásaival meglepi, megkavarja az ellenfél védelmét.
Keglovich Lászlónak talán éppen az az élete titka, hogy egész életében megtalálta a rá, neki szabott szerepet, s teljes egészében bejátszotta azt. Focistaként, sportvezetőként, utánpótlás-nevelőként, tornatanárként, közéleti emberként, de még szurkolóként is. Elégedett ember, nyitott és derűs. Nem sértett – ha bántottak, azt hamar elfeledtem, soha nem őrizgettem magamban, mondja -, hanem kedélyes és sportszerű. Mindig is jó hírét vitte a városnak, mely most méltán választotta meg díszpolgárának.
Szerző: Gy. P.
Fotó: O. Jakócs Péter