Advent negyedik vasárnapja, aranyvasárnap van.

Néha felnézek a felhőtlen éjszakai égboltra. Ilyenkor azon kapom magam, hogy a tekintetemet egy ideig nem tudom levenni róla. Az este sötétjében és az egyre csendesebbé váló környezetben oly megnyugtató a látvány. A megszámlálhatatlan csillag mozdulatlansága és ragyogása elbűvölő. Tudom, hogy amit többé-kevésbé szabad szemmel látok, csupán töredéke a teljes valóságnak. Különleges távcsövekkel tejútrendszereket és csillagködfoltokat is láthatnék. És amit így megcsodálhatnék, az sem jelentené az univerzum határát. Amit látok és amit elképzelek, mindig ebbe a kérdésbe torkollik: mi lehet ott, ahová már a nagyszerű műszerekkel sem lehet ellátni? Ilyenkor ezt a következtetést szoktam levonni: rengeteg titkot rejt a világegyetem. Magamat pedig annyira kicsinek, jelentéktelennek és esendőnek érzem.

Az egyik zsoltár gondolata szokott eszembe jutni: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét, az égbolt vallja kezének művét.” Az égboltozat varázsa ejtette rabul az Istent dicsőítő költemény szerzőjét. Megsejtette, ha ilyen hatalmasak, gyönyörűek a csillagok, vajon mekkora hatalmú és szépségű lehet ezek Alkotója. Karácsony előtt néhány nappal egy messze távolból érkező üzenet bukkan fel az emlékezetemben: „az Ige testté lett, és közöttünk élt.”

Úgy érzem, oda kell figyelnem arra, Aki érkezik. Ő a világegyetem 15 milliárd fényévnyi méretének elképzelhetetlen titkából jön. Testté lesz, Aki a világmindenséget könnyedén a kezében tartja. A nagy hatalommal rendelkező Teremtő magára ölti az emberi létemmel együtt járó tehetetlenséget, gyengeséget és mulandóságot. Maradéktalanul aláveti magát a földön tapasztalható feltételeknek.

Ő nemcsak rövid időre érkezik, hanem tartósan itt marad. Gyermekként lép be a világomba, hogy otthonává tegye a mindenségben pontnak látszó Földet.
Csak ámulni tudok, amikor elgondolkodom azon, miért tette ezt. Erre csak egyetlen válasz jut eszembe. Ezt csak szeretetből tehette.

A szeretet bármire képes azért, hogy a másiknak jó legyen. Annyira jó érzés annak ismételt átélése, hogy a világegyetemben fontos és megajándékozott ember lehetek.

Szerző: Tájmel Antal győr-szabadhegyi plébános