Szemszög
Ács néni megmutatta mik az igazi karácsonyi értékek
Fotó: Sz. I.
A karácsony napjainkban már többnyire az üzletről, az ajándékokról, a szállodákról és a mértéktelenségről szól. Belehajszol minket a világ egy életmódba, amit nem is biztos, hogy akarunk. Csak sodor minket és a végére kiégünk. Vannak azonban olyan emberek, akikkel a találkozások valamit örökre megváltoztatnak. Sajnos a legtöbbjük nincs már velünk, de ilyenkor talán egy kicsit még többet gondolunk rájuk...
Velem pár évnyi ismeretség alatt, egy idős győri néni értette meg, melyek a legfontosabb dolgok. Fiatal lelkem örök lázadását csillapította le, és végre elfogadtatta velem, hogy ugyanarról beszél, mint a szüleim. Sajnos Ács Miklósné, azaz Ács néni már évek óta nincs közöttünk. De nem tudok úgy végigmenni a győri partokon, nem tudok úgy karácsonyozni már, hogy ne gondolnék rá. Az eddigi egyik legszebb ajándékként.
Hol máshol ismertem volna meg az idős nénit, mint a Duna parton… Ott állt, egy gyönyörű kutya mellett. Várta a gazdáját. Mint megtudtam a kutya elveszett. Felhívtuk a bilétáján lévő számot és megvártam a törékeny idős hölgy mellett a gazdit… Összebarátkoztunk a már akkor is nagyon idős Ilus nénivel… Mert nekem nem Ács néni volt, csak az Ilus néni, aki meghívott, hogy bármikor látogassam meg a Duna parti csónakházban, ami az 1930-as évektől állt.
Napi vendége lettem Ilus néninek, aki a hajózási szezon során élete végéig kinyitott… Várta a vízre érkezőket, aggódott, hogy vajon lesz-e elég csónak a stéghez kötve. A vadkacsák már messziről lesték, reggel és ebéd után is, tudták mikor hozza az eleséget, akár esett, akár fújt, hóban, fagyban, jöttek, egészen fel a csónakház lépcsőjéhez. A cicák szintén várták gazdájukat. Sok délutánt átbeszélgettünk. Csak ült az öreg foteljében amire görgőket még a férje szerelt, hogy könnyebben kihozhassa a teraszra. Ült az ölében az egyik cica és csak mesélt, mesélt… Soha nem fogyott ki a történetekből. Kilencven év felett ez nem meglepő…
A víz mellett érezte magát a legjobban. Úgy is, hogy a férje már évtizedek óta elhunyt és szeretett Buksi kutyája is az örök vadászmezőkre távozott. A cicákért mindent megtett. A saját ebédjéből tett félre nekik, ahogy hideg lett, igyekezett, hogy a még meleg ételt vigye az állatoknak, ha betegek voltak, gyógyítgatta őket.
Gyermeke nem született, fájt ez neki mindig, de beletörődött. Rajongva szerette a férjét, az öccsét és soha senkiről egy rossz szót nem szólt. Engem egy kicsit „örökbefogadott”, úgy gondolom. Nagyon szeretett és én is megkedveltem őt. Beengedett takaros kis belvárosi otthonába, ami azt hiszem egy idős hölgytől nagy bizalmat jelentett. Engedte, hogy segítsek, de mindig csodáltam, hogy 90 év felett is mennyi energiával látta el önmagát, a lakást és a csónakházat.
Az első karácsonykor is felmentem hozzá. Cukorka, nápolyi az asztalon, kis fenyőágak alatt. Tudtam: nagyon régóta magányosan tölti a szentestét. Arra számítottam, hogy szomorú találkozás lesz ez, hiszen az öregség és a magány együtt kemény próba lehet. Ilus néni azonban meglepett: roppant reálisan látta a helyzetét és elfogadta amit a Sors neki rendelt. Nem vádolt aznap délután sem senkit, még az Istent sem, hogy miért vette el tőle a gyermek lehetőségét, a férjét és miért él távol tőle a testvére. Megbékélt mindennel belvárosi lakásában. „Főzök vacsorára egy kis kakaós tésztát, mert azt nagyon szeretem. Aztán megnézem a Híradót. Talán énekelgetek, imádkozom. A legtöbbet a férjemre gondolok. Az öcsém biztos hogy felhív. Aztán alszom mert fáradt vagyok, reggel pedig megyek le a csónakházba, mert várnak…” Valahogy így hangzott ez ott, 2011-ben.
Aznap még sajnáltam Ilus nénit. Végül másnap értettem meg, hogy ő tényleg megbékélt mindennel. A szívében szeretet és kötelességtudat volt. Szeretet azok iránt akik fontosak neki, és kötelességtudat is azért, amiket vállalt, még valamikor az 1930-as években. Persze szebb lett volna, ha vele van a férje, ha lehetett volna gyermeke, ha a kiskutyája is vele lett volna, személyesen. De ott volt mindenki, minden egyes percében, a szívében…
Azóta máshogy tekintek én is a karácsonyokra. Már nem azok a fontosak, amik egykor. 10 évvel később más lett minden, én is. Azokra is máshogy tekintek, akiket megkedvelek… Nehezebben nyílok, mert már tudom: Ilus nénihez hasonlóan én is nagyon mélyre zárok minden kedves ismerőst és emléket. Nem csak karácsonykor… Mert nem csak ezen a pár napon kell így éreznünk, és ez a legnagyobb lényeg!
Tudtam már a megismerkedésünkkor, hogy napjai vannak. Mégis négy éven keresztül látogathattam, hallgathattam a történeteit. Soha nem hagyta ki, hogy megkérdezze: hogy vannak a szüleim és tud-e valamiben segíteni. A munka miatt végül ritkábban tudtam menni és valahogy úgy voltam vele: a csónakház és ő, így együtt halhatatlanok…
A csónakház körül 2015-ben munkagépek jelentek meg, Ács néni, az én Ilus nénim pedig már soha többet nem mondhatta nekem: „Várlak kicsi Katám, gyere…” Elment, majd a csónakházat is lebontották.
Szeretném, hogy akik sétálnak a parton, tudják: milyen csoda állt itt hosszú évtizedekig. Az idő mindent megváltoztat azzal, hogy telik… Sokszor iszonyatosan fájdalmasan. Át kell adni a helyet az újnak és megőrizni a régi emlékét, tanítását. Engem megváltoztatott Ilus néni és már mást gondolok a karácsonyról is.
A halálakor és most is nagyon szomorú vagyok. Önző módon, csak magam miatt. Hiszen Ő már annyira vágyott a férje, a szülei és a szerettei után. 93 év után tért haza, végleg…