Lulu még csak 12 éves, de korát meghazudtoló eltökéltséggel, szorgalommal és kitartással éli napjait. Szüksége is van minderre, hiszen délelőtt kitűnően teljesít az iskolában, délután korcsolyázik, s ha a sors éppen úgy hozza, esténként a színházban lép fel. Vajon hogy fér bele mindez egy kislány és az édesanyja életébe? Marad-e ideje gyermeknek lenni? Minderről Szarvas Rékával és lányával, Schlag Anna Lujzával, vagyis Luluval beszélgettünk.

Lulu rögtön a születése után feladta a leckét az orvosoknak, a nővéreknek és a szüleinek. Tíznapos volt, amikor kiderült súlyos, daganatos betegsége. Tizennégy naposan műtötték a mellkasát, tizennyolc naposan a gerincét. Utána kezdődött a kemoterápia, ezért rövid megszakításokkal hét hónapos koráig a kórházban élt édesanyjával. Hihetetlenül erős kisbaba volt, aki hősiesen küzdött és meggyógyult. Azóta már csak az évente ismétlődő kontrollvizsgálatok, az örök hála és az akkor köttetett barátságok emlékeztetik őket a nehéz időkre. Réka akkor sok mindent megfogadott. Többek között azt, hogy ha meggyógyul a lánya, mindent megad neki.

Mindent megkapsz, amit szeretnél? – kérdezem Lulut, aki huncut mosollyal válaszol:

Azért nem mindent. Én kaptam utoljára telefont az osztályban. És Loláért, a kiskutyámért is öt évig könyörögtem anyának, de most már ő sem adná semmiért.

Van időd játszani?

Persze. Mostanában a barátnőimmel egy online lovas játék a kedvencünk. Szeretek olvasni, éppen Enola Holmes van soron. Szoktam sudokozni is. Augusztustól decemberig pedig színeztem, mert 14 embernek adtam karácsonyra ajándékba ilyen képet.

Mikor kezdtél korcsolyázni?

Kétéves koromban tettek először jégre anyuék. Aztán ötévesen a nagypapám elvitt a korcsolyapályára, mert azt szerette volna, hogy hokizzak. Beöltöztetett tetőtől talpig, bukósisakot is tett rám. S akkor a jégpálya másik oldalán megláttam egy műkorcsolyás nagylányt és mondtam a papámnak, hogy én azt szeretném csinálni. Éppen egy revüre készültek, de az edzőjük bevett engem is szentjánosbogárkának. Decemberben már az ötödik revüben szerepelhettem, én voltam a Diótörő egérkirálya. A NEMAK ETO Műkorcsolya Szakosztályában korizok, Téglássy Tamara az edzőm.

Hány edzésed van egy héten?

Vasárnap kivételével mindennap. Suli után megebédelek, néha csak az autóban, mert negyed háromtól jeges edzés van. Hétfőnként fél óra pihenés után még balettedzés is jön. Utána hazamegyünk, egy óra alatt végzek a leckével, s akkor marad időm játékra.

Szerencse, hogy közel van az iskola, s az edzésre is nyolc perc alatt odaérünk kocsival.

Amikor színházi próba és előadás van, akkor háttérbe kell szorítani az edzést. Mert a színház munka, abból nem lehet hiányozni.

Suli, jég, színház. Hogyan csinálsz végig egy ilyen napot?

Amikor vége a sulinak, megkönnyebbülök. Már előre örülök, hogy mehetek edzésre, az olyan jó. Hazajövök, uzsonnázok, megcsinálom a leckét, tanulok, és várom az esti előadást. Persze elfáradok, mert a nagyszínpados darabnak későn van vége, de amikor meghallom a tapsot, mindig felébredek. Utána már nehéz otthon újra elálmosodni, de lezuhanyozok, anya főz nekem rizst és virslit, aztán elalszom.

Mit szeretsz a legjobban csinálni?

Színházban lenni. Nagyon sok embert ismertem meg, tapasztalatokat szereztem, ami biztosan fontos lesz még az életemben. A korcsolyát pedig azért szeretem, mert közben nagyon jól érzem magam. Ha valami nem sikerül a suliban, a jégen elfelejtem.

Mi szeretnél lenni?

Színésznő. Amikor kinyílik a függöny, jókedvre derülök.

Mindenben támogatod a lányod? – teszem fel a kérdést Rékának, az édesanyának.

Természetesen. Ami a korcsolyázást illeti, célirányos volt a választása, más nem is érdekelte. A kicsik közül ő van ott legrégebben. Az évek alatt sokan kimaradtak, mert vagy a gyerek unt rá, vagy a szülő fáradt bele. Lulu tehetséges is, de ami igazán meghatározó, az a hozzáállása. Mérhetetlen szorgalom és kitartás jellemzi. Ő nem hagyta abba akkor sem, ha elesett és nagyon fájt, akkor sem, ha nem sikerült valami. Van olyan kislány, akinek hosszabb a lába, van olyan, aki régebb óta balettozik, mint ő. Ám amikor felmegy a jégre, előjön a színházból kapott nyugalma és önbizalma. Mindig mindenhonnan felállt. Nincs olyan hét, amikor nem megy el.

Mit tudsz te anyaként hozzátenni?

Van egy naptáram, amiben többnyire ő szerepel. Ebbe pontosan be van írva, hogy mikor hova kell vinnem. Óriási logisztikát igényel. Szerencsére a munkahelyemről ki tudok lépni, vagy ha mégsem, akkor van 2-3 olyan családtag, aki ilyenkor bevethető. Ez a feladat egyik része. A másik észrevenni a hiányosságokat, problémákat, s megoldást találni rájuk. Például Lulunak gyenge volt a lába ahhoz, hogy egy bizonyos fajta ugrást megugorjon. Kerestünk egy személyi edzőt, akihez egy éve jár, s aki komoly erőnléti edzésekkel megerősítette a lábizmokat. Eleinte hetente kétszer, most már csak egyszer járunk hozzá.

Lelkileg persze vannak nehezebb időszakok. Éppen a fiamat kísértem Budapestre judoversenyre, amikor jött a hír, hogy Lujzi agyrázkódást kapott. Az kemény nap volt, amíg ki nem derült, hogy nincs nagy baj. Másnap előadása volt a színházban. Elment és mindenkinek elmondta: „Tegnap megütöttem magam, de ez egy csapat, és én ide tartozok. Kérlek, óvatosan emeljetek fel és ne pörgessetek!” Aztán végigcsinálta az előadást. Lehet rá számítani, ha valamit elvállal, azt meg is csinálja.

Hogyan került Lulu a színházba?

Pici kora óta rengeteget jártunk a Vaskakas Bábszínházba, ott ismerkedtünk meg Bedi Eszterrel, a színház egykori csodálatos súgójával, rendezőasszisztensével. Többször látta, hallotta Lujzit énekelni, mesét mondani, szavalni, s azt mondta az akkor hároméves lányomnak: te még egyszer a színházban fogsz kikötni. Eszti beszélt nekem a Stúdióról is, amit Sík Frida, Molnár Sarolta és Kszel Attila csinál, s ahová hét és fél éves kora óta boldogan jár. Azt mondja nem izgul, hiszen ha biztosan tud valamit, semmi oka rá. Élvezi az előadásokat, s mindig kérdezi: anya, mit gondolsz, lesz következő? Szerencsére négy éve folyamatosan jönnek a szerepek. Hol egy, hol kettő, sőt volt olyan év, hogy három is.

Sűrű napjaitok lehettek…

Volt, hogy Veszprémben bemutatták a Lúdas Matyit, a buszban aludt egyet, hazajött enni, zuhanyozni, és estére vissza kellett menni a Bob hercegre. Azért ritkán ennyire sűrű, decemberben azonban két olyan nap is volt, amikor a színházban és a revüben is szerepelt. Bemutatták a kűrjüket a jégen, onnét futottunk a színházba. Ilyenkor én anyaként sajnálom, de ő nyugtat engem. Annak örülök, hogy elindult egy úton, jó helyen van, jó emberektől körülvéve.

És a tanulás?

Tavaly kitűnő volt, idén úgy tűnik, becsúszik egy négyes. Be van osztva az ideje, tudatosan készülünk egyes órákra, rokoni, nagyszülői segítséggel, illetve egy tanár nénihez járunk hetente egyszer, aki azt a tantárgyat veszi át vele, amiből éppen felelés vagy dolgozat lesz.

Úgy látom, bensőséges bizalmi kapcsolat van köztetek…

Az én legfontosabb feladatom a logisztika, az, hogy jól osszam be az ő idejét. A lányom mindkét dolgot szereti és szeretné tovább csinálni. Egyiket sem én akarom, de ő boldog tőle és tehetsége is van hozzá. Nekem szülőként kötelességem, hogy támogassam a gyerekeimet. Fiam, Krisztián már 17 éves, sok mindent önállóan intéz. Ezen túl pedig a saját időm megy rá, mert nem tudok edzeni vagy épp a barátnőimmel elmenni valahová. A lényeg az, hogy Lulunak most van szüksége rám, magammal később is ráérek foglalkozni.

Mély bizalom, bensőséges kapcsolat van köztünk. Látom az arcán, ha valami bántja, ilyenkor rákérdezek és megbeszéljük. Jó természete van, nem tart haragot és tud bocsánatot kérni. Ha úgy adódik, kisírja magát, megkönnyebbül, és újra kisüt a nap. Szerencsére Lujzi nem szorongós típus. Én viszont mindig izgulok. Szoktunk csicseregni, vagyis anya-lánya programot csinálni. Ebbe belefér, hogy rám tesz egy pakolást, elmegyünk sétálni, meghív egy kávéra, ezek most jöttek be az életünkbe és nagyon élvezzük őket. Azt gondolom, hogy a köztünk lévő igen erős kötelék több a szokásos anya–lánya kapcsolatnál.