Emléknap az elhurcolt magyarországi németeknek
Az Országgyűlés 2013-ban nyilvánította január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapjává, arra emlékezve, hogy 1946-ban ezen a napon hagyta el Magyarországot az elüldözött német lakosokat szállító első vonatszerelvény. Az Országgyűlés határozatában hangsúlyozta, hogy tisztelettel adózik mindazok emléke előtt, akiket a második világháború után a kollektív bűnösség igaztalan vádja és elve alapján üldöztek és hurcoltak el.
A győztes nagyhatalmak a második világháborút lezáró potsdami konferencia végén abban állapodtak meg, hogy a Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét “szervezett és humánus módon” át kell telepíteni Németországba, arányosan osztva el őket valamennyi megszállási övezet között.
A kitelepítés ügyét a győztes Csehszlovákiában és Lengyelországban a kormányra, a vesztes Magyarországon viszont a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra (SZEB) bízták. Magyarországon e kérdésben viták alakultak ki a koalíciós pártok között és az Ideiglenes Nemzeti Kormányban is. Végül a többség támogatta a németek tömeges kitelepítését (eufemisztikusan “kimozdítását”) a bácskai magyarok és a bukovinai székelyek letelepítése, a földosztással összefüggő igények miatt, valamint azért, mert Csehszlovákia helyet sürgetett a Felvidékről áttelepítendő magyaroknak.
A magyar kormány májusi szóbeli jegyzékében 200-250 ezer németnek a szovjet megszállási övezetbe történő kitelepítéséhez kérte a Szovjetunió jóváhagyását. A SZEB-et vezető szovjet Vorosilov marsall augusztusban 400-450 ezer német kitelepítésének előkészítésére szólította fel a kormányt, amely november elejére 303 ezer nevet tartalmazó, részletes kimutatást készített. A SZEB 1945. november 30-án értesítette a magyar kormányt a németországi Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó előírásairól, amelyek félmillió ember kitelepítését tették lehetővé.
A kitelepítésről végül a kisgazdapárti Tildy Zoltán vezette magyar kormány 1945. december 22-én határozott, a rendelet december 29-én jelent meg. Ez a hazai német kisebbség kollektív felelősségének elvén alapult, és kitelepítési oknak tekintette, ha valaki az 1941-es népszámlálás idején német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát. Kitelepítésre kötelezték azokat is, akik tagjai voltak a Magyarországon 1938 novemberében szerveződő Volksbundnak, illetve “bármi módon támogatták a hitlerista szervezeteket”. (A Volksbundba sokan csak kényszerből léptek be, a katonai sorozások sokakat elrettentettek ettől, a szervezettség nagyrészt formális volt, így a Volksbund-tagság alapján történő későbbi kollektív büntetés mindenképpen igazságtalannak minősíthető.)
A kitelepítés ellen tiltakozott, illetve felemelte szavát mások mellett Bibó István, aki akkor a Belügyminisztériumban dolgozott, Mindszenty József hercegprímás, továbbá a Szociáldemokrata Párt.
A rendelet végrehajtási utasítása 1946. január 15-én jelent meg, eszerint a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatta meg az adott helység német lakosságának 10 százalékát, a mentesítésről egy bizottság dönthetett kénye-kedve szerint. A kitelepítettek állampolgársága megszűnt, vagyonuk az államra szállt.
A kitelepítés 1946. január 19-én kezdődött, az első vonat Budaörsről indult. Az első hullám a Budapest környéki falvak német lakóit érintette, majd a Dunántúl, a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl következett. A többször is leálló kiszállítások 1948. június 15-én értek véget, addig mintegy 130-150 ezer embert az amerikai, 50 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe szállítottak, a korábban elmenekültekkel együtt tehát 220-250 ezer lehetett a Németországba kerültek száma.
Magyarországról a Szovjetunióba mintegy 70 ezer (más források szerint 40 ezer) németet hurcoltak el, ahol harmaduk elpusztult a munkatáborokban.
Becsült adatok szerint a hazai német nemzetiségű lakosság száma a kitelepítés után 200-300 ezer közöttire volt tehető. Jellemző, hogy a félelem és megpróbáltatások miatt az 1949-es népszámláláson német anyanyelvűnek mindössze 22 455-en, német nemzetiségűnek pedig csupán 2617-en vallották magukat.
A németek kitelepítésének hivatalosan az 1949. október 11-én megjelent kormányrendelet vetett véget. A rendelet értelmében a Magyarországon maradt, a kitelepítés alól mentesített német nemzetiségű lakosságnak biztosították azt a jogot, hogy szabadon válasszák meg lakóhelyüket, és eltörölték a munkavállalásukra vonatkozó korlátozásokat. A német kisebbség helyzete azonban nem sokat javult, többségüket az ötvenes években “hazaárulóként” és “osztályellenségként” kényszermunkára küldték a Hortobágyra, a német iskolákat bezárták, a “fasisztának” minősített német nyelvet az iskolai oktatásból száműzték.
A nyomás később enyhült, de a pártállami időszakban a magyarországi német kisebbség jobbára csak sajátos kultúráját őrizhette, az anyanyelvi oktatás, művelődés intézményes feltételei hiányoztak.
Az 1993-ban megszületett nemzetiségi törvény tette lehetővé a német kisebbségi önkormányzatok megalakulását. A 2014-ben megválasztott Országgyűlésbe a többi hazai nemzetiség mellett a német nemzetiség is szószólót delegálhatott.
A rendszerváltás óta Magyarország több településén rendszeresen megemlékeznek a német nemzetiségű magyar állampolgárok kitelepítéséről. Szili Katalin, az Országgyűlés akkori elnöke 2007 novemberében a magyarországi németek elüldözésére emlékező, a Parlamentben rendezett nemzetközi konferencián bocsánatot kért a németek kitelepítéséért.
MTI