A legfeketébb emberi aljasság győzött tizennégy éve – a Tompa Eszter gyilkosság emberi oldalai

A Tompa Eszter gyilkosság körül még mindig nagy a hangzavar, nem csoda, hiszen tizennégy éven keresztül nagy sajtó- és közérdeklődés követte. Vajon milyen tanulságai vannak egy ilyen tragédiának és mit tanulhatunk belőle? Az emberi oldalról Fodor Dénes klinikai szakpszichológussal beszélgettünk.

Fontos, hogy leszögezzük, a szakember nem ismer egyetlen szereplőt sem aki összefüggésbe hozható a tragédiával. Így csak általánosságban kerestük a lehetséges okokat, magyarázatokat és a tanulságot, amely egy ilyen tragédiából itt maradhat a jelenben és tanítást adhat a jövőre nézve is.

– Bárkit érhet ekkora sokkhatás, hogy ilyen végzetes döntést hoz, mint Tompa Eszter gyilkosa?
– Bárki ölhet?! Azt gondolom, hogy majdnem bárki. Csak nem teszi! A különbség pedig itt van. Milyen ember az belülről, aki képes ilyet csinálni, illetve mi az a helyzet, amiben ilyesmi előfordulhat. Szörnyű kimondani, de vannak olyan önvédelmi szituációk, amikor egy külső szemlélő talál emberi magyarázatot, valahogy megérti a motivációt. A háborús körülményekről pedig inkább ne is beszéljünk. Másrészt, vannak emberek, akik leélik az életüket és lehet azért nem lettek gyilkosok, mert nem kerültek olyan kritikus helyzetbe. Ez az ember sem volt eddig gyilkos, ám eljött a megmérettetése. S ő bizony nagyon kicsinek találtatott…

– Többszörösen is elbukott…
– Csak magát a tettet nézem, mert nem ismerem a gyanúsítottat: a legszörnyűbb kategóriába tudnám tenni, amivel én magam a legkevésbé tudok azonosulni. Néhány példát említsünk: egy kocsmai verekedés, egy cserbenhagyásos gázolás, elítélendő, borzalmas dolog. Ám valamiféle emberi magyarázata lehet: az illető bepánikolt, a nagy indulat beszűkítette a tudatát. Itt viszont mi történt: elütötte, kiszállt, megnézte, gondolkodott, terveket szőtt, döntött. Ez nem indulati cselekmény. Azért tette be a kocsiba, hogy a holttesttől megszabaduljon. Eltüntesse a világ, a társadalom és mindenki elől. A rendőröknek elmondott mondatai szerint később tapasztalta, hogy a hölgy él. Innentől az igazán aljas és elborzasztó, amit tett: úgy bánt egy emberrel, egy fiatal lánnyal, (akinek közben az arcába is kellett, hogy nézzen), mint a saját ürülékével, amelytől szégyen helyzetben meg kell szabadulni. Ennél aljasabb dolgot keveset lehet elkövetni.

– Érhetetlen, hogy miért nem józanította ki a lány jelzése, hogy él.
– Kijózanító döbbenet erkölcsi érzék nélkül nem áll elő. Ha szabad tippelnem, hogy mi lehetett az elkövető fejében ekkor, azt mondanám, hogy valami kognitív disszonancia: „mért él az, aki halott?”Nos, ezt az ellentmondást a maga módján sajnos meg is oldotta.

– Megölte Esztert és elkezdődött az a tizennégy év, aminek a végére most vélhetően pont kerül. Hogyan élhetett a tettes, mennyire változott meg a személyisége?
– Magam is kíváncsi lennék, hogyan élt. Továbbra is voltak kisebb rendőrségi ügyei, de hát a személyiségében ez benne volt, gázolajlopásból indult ki az egész történet. Arra tippelnék, hogy az egész traumát lelkileg egy kezdetleges elhárító mechanizmussal kezelte, úgymond lehasította lelkéből ezt az emlékanyagot, azaz úgy élt mintha meg sem történt volna az egész…

– Hogy lehet, hogy a férfi családja ennyire nem vett észre semmilyen változást rajta?
– Ismét általánosságban beszélhetek csak. Az emberek lelki érzékenysége, kapcsolati színvonala, minősége különböző. Máshogy élünk szinte mindannyian. Óvatos lennék ezzel, hogy mit lehet észrevenni odahaza mit nem. Hány olyan filmet látunk, amelyben a titkosügynök,- miután lepuffantotta a fél maffiát,- hazamegy, visz a feleségének egy csokor virágot, megsimogatja a kislánya fejét, és elolvas egy esti mesét. Rajta sem látnak semmit. Elképzelhetőnek tartom, hogy ebben az esetben sem vett észre semmit a gyanúsított családja. Persze az emberek szeretik rendben lévőnek látni az életüket. Talán jobban kellene figyelnünk egymásra?

– Megdöbbentő, hogy ilyen teherrel a háta mögött mégis újra és újra törvényt szegett a férfi.
– A kriminálpszichológiában sok esetet ismerünk, amikor a tettes visszamegy a helyszínre. Vagy szinte élvezi, hogy úgy van rendőrök között, hogy tudja: nem sejtik, mit is tett valójában. Ám akár sima nemtörődömség, durva lelkület is lehet emögött. Esetleg izgalmas, jó érzés a kisebb bűnt nagy hanggal bevallani a nagyobb bűn helyett. Rettentő összetett ez is… A tetteivel önmagát jellemzi a személyiség.

– A hozzátartozóknak mi lehet a nehezebb: maga a tény, hogy kivel éltek együtt vagy pedig az, hogy tizennégy éven át éltek hazugságban?
– Nagyon nehéz kérdés. Folyamatban lévő ügyekben eleve mindig sokkal nehezebb a családnak. Persze ez is személyiségfüggő, kit mennyire viselnek meg a tragédiák. Az is sokat számít, hogy a lakókörnyezetük mennyire toleráns, esetleg megbélyegző, kirekesztő. Ezt nem tudjuk. Én különválasztanám a dolgot: van egy család, aki szenved, aki bajba, krízisbe került, akinek tovább kell élni az életet. Szükségük van segítségre, ez nyilvánvaló.

– Tényleg megnyugvás lett volna Eszter szeretteinek, ha megélhetik az elfogást?
– Nem a megnyugvás szót használnám. Van bennünk egy velünk született igazságérzet. Valami elégtételfélét érzünk akkor, amikor a bűn elnyeri büntetését. Az emberi léleknek ez alapvető szükséglete. Nem is a részletek kiderülése, hanem az igazság győzelme, ami ilyenkor megkönnyebbülést hoz. Az embernek tudnia kell az igazat, még akkor is, ha az szörnyű, ha tragikus. A biztosat kell tudnia ahhoz, hogy az életével tovább tudjon lépni. Elég csak a háborúkat említeni, amikor sokan várták haza a férjüket a harctérről. Amíg nem jött az értesítés a halálról, addig nem tudtak új életet kezdeni. Volt, aki egész életén át várta, hogy mikor toppan be a férje. Azt lehet elgyászolni, aki elveszett… A veszteség fájdalmán túl talán az igazság kiderülésének hiánya lehetett nehéz a hozzátartozóknak.

– Sokan hibáztatják a rendőrséget az elmúlt tizennégy évért…
– Nincsenek a rendőrség munkájáról tárgyi ismereteim, így a lélektani aspektusból indulnék ki: az emberekben munkál egyfajta „hibáztatási szükséglet”. Vegyük példának, hogy ha valaki meghal a kórházban, és van rá orvosi magyarázat, mert idős volt, nagyon beteg volt, életmentő műtét kellett: akkor is a hozzátartozók egy részében vádló kérdések sorakoznak: miért nem diagnosztizáltak, szállítottak, műtöttek,stb. korábban, jobban, miért, miért? A gyász része a harag. Pszichológiai szempontból megértem, ilyen az ember. A médiát már nem venném ide, mert ott nem az érzelmek szintjén zajlanak az események. Véleményem szerint, a rendőrségi kommunikáció pedig talán egy kicsit nyithatna, hogy bemutassa: mennyi ember dolgozott az ügyön, mennyi munkaórát vett igénybe és így tovább. Hadd lássa a közvélemény, hogy mekkora erőfeszítés van egy ügy felderítésében, ha már az nem elég, hogy tizennégy éven át megőrizték az akkor zseniálisan rögzített nyomokat, de a „kidobott horgot csak most kapta be a hal”. A halakhoz türelem kell.

– Önt meglepte az ügy?
– Igen, de nem úgy, ahogy sokakat. Olvastam én is a világhálón hozzászólásokat, miszerint meglepően „egyszerű” ez a történet. Valóban, tényleg nem vonult fel az akciófilmek kelléktára, semmi politikai vagy nemzetközi szál, semmi robbantás, semmi tarantinói dramaturgia. (Elgondolkodtató, hogy hol a mai ember ingerküszöbe.) Igen, ez egy egyszerűségében, értelmetlenségében szörnyű tragédia, és egy minimál-rajz az emberi aljasságról, arról, hogy mi marad egyesek emberségéből akkor, ha azt hiszik, titokban, (következmények nélkül? hatalommal?) cselekedhetnek. Ez a gondolat meglepően messzire vezet…

Havassy Anna Katalin
fotók: HJ, police.hu, Marcali Gábor, illusztrációk