A hullaégető sokat mond annak, aki meg akarja érteni – interjú Gálvölgyi Jánossal

Az Orlai Produkciós Iroda február 9-én, 10-én és 11-én, Győrött mutatja be a Ladislav Fuks azonos című regénye alapján készült A hullaégető című darabot. A hátborzongató regényből –rasszizmusról, kirekesztésről és arról a bizonyos szellemről, amely kiszabadult a palackból – 1968-ban csehszlovák film is készült. Gálvölgyi János akkor a főhőst, Karel Kopfrkinglt megformáló Rudolf Hrusínský magyar hangja volt. Most végre színpadon is eljátszhatja a történetet.

− Egy interjúban azt mondta, hogy negyven éve foglalkoztatja Ladislav Fuks A hullaégetője; az elmúlt negyven évben mindig aktuális volt, de most különösen az. Miért?
− Nagyon nagy hatással volt rám a film, aztán a könyv, de annak idején fogalmam nem volt arról, hogy miről szól igazán. Úgy voltam vele, mint a gyerekek A kis herceggel: megragadja őket, mert szép, de igazán felnőttaggyal, felnőttszívvel értik meg. A hullaégető borzasztó aktualitását nem kell különösebben megmagyarázni, az, hogy egy alapjában véve tisztességes embert hogyan tud a propaganda, a sandaság, a politikai irányzat belekeverni egy olyan helyzetbe, amibe normális ésszel nem menne bele; hogyan válik valaki egy szörnyű eszme kiszolgálójává, örökérvényű példa. Hozzáteszem: nem most játszódik a történet, hanem az 1930-as évek végén.

− De áthallásos.
− Ha egy darab szól valamiről, akkor abban van mára vonatkoztatható tartalom is. Még a legvacakabb kabaréban is. Ha nem szól semmiről, akkor az kutyakomédia. A hullaégető sokat mond annak, aki meg akarja érteni. Aki ,,csak” megnézi, az nem hall át semmit.

− Ön kereste meg Orlai Tibort a darab ötletével?
− Igen, de nem most, hanem évekkel ezelőtt. Tibor azóta annyira megerősödött, olyan fokon vált tényezővé a színházi világban, hogy már elbírja ezt a nem ,,könnyű nyári bekapomszendvics” darabot. Nekem nagy büszkeség, hogy azt mondhatom: A hullaégető Orlai-produkció.

Pelsőczy Réka rendező ad utasításokat az olvasópróbán

− Miért éppen Pelsőczy Rékát szerette volna rendezőnek?
− Úgy éreztem, hogy azokkal a rendezőkel, akikkel már sokszor dolgoztam, egy picit egymásra untunk. Ehhez a darabhoz más, új szem kellett. Rékát nem ismertem személyesen, de láttam színésznőként, és odavoltam érte, láttam a rendezéseit, amikért odavoltam, és azt gondoltam, hogy talán valami olyasmit tudnánk kihozni egymásból, amiből mind a ketten profitálunk, és a darabnak is javára válik. Most, hogy már próbálunk, tudom, hogy ebben az új kapcsolatban – hála a Jóistennek! – megtaláltam azt, akit kerestem.

− Egy régi kapcsolatnak pedig a szövegkönyvet köszönheti: a felesége, Gálvölgyi Judit írta színpadra A hullaégetőt.
− Olyan tökéletes volt a film és a könyv, hogy nem lehetett hozzányúlni. Vékony kötet, de annyira sűrű, olyan fantasztikusan van megírva, hogy nem tudtam megmozdítani. Elolvastam, megnéztem a filmet, megint elolvastam, megnéztem, de a tökéletessége miatt nem tudtam mit kezdeni vele. Jutka volt az, akinek sikerült leszednie a vászonról, illetve kimozdítania valahogy a lapok közül. Rengeteget foglalkozott vele mire eljutottunk odáig, hogy előadás lehet belőle. Ha nem olvasta el a könyvet ötszázszor, akkor egyszer sem. Nem a filmet, hanem a könyvet kellett áttennie színpadra valamilyen módon, de a film jó támpont volt hozzá. Egyébként Rékától hallottam, hogy állítólag tavaly elkezdték újra felfedezni Prágában. Ezek szerint úttörő vállalkozásba kezdtem negyven évvel ezelőtt, és a feleségemnek hála, most meg is valósul.

− Ha ilyen régóta foglalkozik a művel, akkor talán magában már fel is építette Karl Kopfrkingl karakterét. Hogy haladnak a próbákkal?
− Másfél hónappal azelőtt, hogy elkezdtünk volna közösen dolgozni, minden napra kiírtam magamnak próbát, és 11-től 1-ig, fél 2-ig a darabbal foglalkoztam: tanultam, olvastam, tanultam, olvastam, jegyzeteltem, aláhúztam, bepiroskarikáztam, fölkiáltójeleztem, kiírtam nehéz szavakat, tehát – szép magyarsággal – ezzel már foglalkozva volt. Tartottunk egy rendelkező próbát, amikor kitaláltuk a dolgokat, aztán el kellett kezdeni újra megtanulni az egészet. Ötvenhárom oldal színtiszta szöveg, Zádor Margit csodálatos fordítása. Olyan, mint egy Molnár Ferenc-mű – amit szerencsém volt játszani –, nem lehet mást mondani, mint amit leírtak. Hiába mai beszéd, ha mást mondunk, megbicsaklik. Zádor Margitnak gyönyörű jelzői vannak, nagyon-nagyon szép a szöveg, érdemes jól megtanulni.

Schruff Milánnal

Bő két hete próbálunk minden nap. Teljes nyitottsággal megyek Rékához délelőttönként, rábízom magam. Borzasztó lenne, ha kész elképzelésem volna, ő pedig gyötrődne velem, hogy meggyőzzön a sajátjáról. Közösen kell felépítenünk a szerepet. Természetesen azért kértem Rékát rendezőnek, mert az ő gondolatai érdekelnek. Ő tesz ajánlatot nekem. De a színész–rendező viszony nem olyan, hogy az egyik lent ül korbáccsal, a másik meg fönt úgy ugrál, ahogy lent pattogtatják a korbácsot. Erről szó sincs. Beszélgetünk. Nagyon jók a próbák, ugyanakkor rettentően fárasztóak, mert a darab gyakorlatilag monodráma, tehát a próba elejétől a végéig a színpadon állok; még csak az sincs, hogy amíg valaki más beszél, addig leülök.

− Mit lát a Réka személyében felfedezett új szem?
− Ezt a darabot nem lehet olyan hagyományos előadásként megcsinálni, hogy fölmegy a függöny, és látunk egy fotelokban üldögélő kispolgári családot; ki kellett találni valamit. A győri Vaskakas Bábszínházzal közös bábos megoldás született. A bábszínházzal kapcsolatban eleve elfogult vagyok gyerekkorom óta, de most, hogy együtt lehetek ezekkel a fantasztikus, drága kollégákkal, különösen örülök. Az az alázat, odaadás, az a rengeteg ötlet, amivel naponta jönnek próbálni Győrből Pestre, lenyűgözően szeretetre méltó. Vissza fogom nekik adni, megyek majd hozzájuk Győrbe.

Az én elképzelésemben nem szerepeltek bábok, Réka találmánya volt, hogy legyenek, amire boldogan mondtam igent. Jutka szövegkönyvét valahogy meg kell jeleníteni a színpadon, és a darab történetének bizonyos részeit nem lehet naturálisan megmutatni, el kellett emelni. A báb olyan műfaj, amely rengeteg lehetőséget kínál erre, sok mindent helyettesíthet, illetve helyre tehet, képes ábrázolni azt, amit naturálisan nem lehet. Élő szereplők lesznek, a fejük lesz báb. Hogy miért, az majd csak az előadásból derül ki. Van olyan szereplő, akinek más jellegű a feje, mint a többinek, de hogy miért, az szintén csak akkor derül ki, ha megnézik az előadást. Olyan nehéz bármit mondani egy megszületendő gyerekről! Mondanám, hogy tessék elképzelni egy szőke, kék szemű, gyönyörű, édes babát, de nem lehet tudni, hogy milyet szülünk. Remélem, egészségeset és szépet.

− El tud vonatkoztatni Rudolf Hrusínský legendásan nagyszerű színészi alakításától?
− Természetesen. Mondjuk egyezzünk meg abban, hogy Laurence Olivier volt a legjobb Hamlet. Akkor a Hamletet már soha többet ne játsszuk el? De lehet, hogy Olivier előtt kétszáz évvel volt egy muki, akiről nem tudunk ugyan, de még nála is jobb volt. Ilyen alapon semmit nem szabadna eljátszani.

A Játékszín fotója

− Nem hasonlítgatásra gondolok, hanem arra, hogy nem mászik-e be valami önkéntelenül Hrusínský alakításából az ön karakterébe.
− Nagyon sokszor láttam a filmet, belém égett. De mert nem azt a megoldást választottam, hogy nem vacakolok a szereppel, hanem lemásolom Hrusínskýt és kész, az utóbbi időben eszembe se jutott, hogy megnézzem. Véletlenül sem akarok Hrusínský lenni, a színpadi megoldásnak különben is egészen másnak kell lennie, mint a filmnek. Nekem olyannak kell lennem, amilyen rajtam keresztül lehet A hullaégető.

– Február 10-én lesz a darab bemutatója. Kiknek ajánlja az előadást?
– Nem lehet előre tudni, hogy kire milyen hatással lesz egy előadás. A múltkor megállított valaki az utcán, aki húsz évvel ezelőtt látott velem egy darabot, és azt mondta, felejthetetlen élmény volt, köszöni szépen. Ha egy Gálvölgyi nevű huszonéves mukiban ilyen mély nyomott hagyott A hullaégető film, aztán a könyv, akkor gondolom, lesz még egy pár olyan ember, akiben elindít egy gondolatot, megmozdít, felébreszt valamit, és akkor már érdemes volt megcsinálni. Reményeink szerint ez az előadás abba a nagyon rangos Orlai produkciós sorba illeszkedik majd, amelybe az Egy őrült naplója, az Egyasszony, A csemegepultos naplója tartozik.

– Volt nagy bukása életében?
– Nálunk olyan nagyot nem lehet bukni. A tháliás korszakban buktak meg darabok, olyan például, amiről már az olvasópróbán tudta a díszletmester is, hogy meg fog bukni, de azért bemutattuk, majd az év legjobb előadásaként szépen megkaptuk rá a tanácstól a nívódíjat. Olyan, amikor személyesen én buktam volna meg, nem volt.

– Adott vissza szerepet valaha?
– Nem, nem kellett. Az az igazság, hogy el vagyok kényeztetve. A színházakban kiírják a szereposztást, de hál’ istennek abban a kategóriában vagyok, amiben meg szokták beszélni az ilyesmit. Nem jutunk el odáig, hogy holnapután bejövök, és ki lesz írva, hogy én vagyok a harmadik ajtónálló, én meg azt mondom, hogy nahát, ezt nem játszom el. Megkérdezik, hogy eljátszanám-e a harmadik ajtónállót, és ha azt mondom, hogy nem, akkor nem írják ki.

L. Horváth Katalin
Fotók: Takács Attila