A mi ’56-unk!

Hihetetlennek tűnik mind a mai napig, hogy ez egyik pillanatról a másikra bekövetkezhetett. A rendszer tökéletes volt, minden évben elhangzott a politikusaink, tanáraink szájából: Éljen a szocializmus, a kommunizmus, a nemzet mi vagyunk, és együtt erősek vagyunk!

Igen, valóban elhittük, értettük, elfogadtuk, de nem egészen gondoltunk bele a való értelmébe, esetleg hátterébe, csak megszoktuk.

1956. október 23. Pozsony. Szokásos irodalomórának indult, de egészen másképpen végződött. Vártuk Chopen Forradalmi etűdjét, Hostos igazgató úr ünnepi beszédét, de nem szólalt meg egyik sem. Valami egészen más beszéd hangzott el, ezekkel a szavakkal: felszabadítás, lázadás, forradalom. Hirtelen a tökéletes rendszerből tökéletlen lett, a kormánypártiakból ellenségek… A diákokból pedig forradalmárok.

Egyszerűen nem fért a fejünkbe, mi történt, ennyire nem volt radikális ez az irodalomóra, hogy rendszert váltsunk vele, mi több, világszemléletet.

Manapság az ember átsiklik gyorsan a megemlékezéseken, egy kicsit kimegy a főtérre, meghallgatja a beszédet és egy kicsit talán át is szellemül. Ezzel a gyorsasággal, akár már a hazavezető úton, feledésbe is merül mindez, majd jövőre ugyanúgy, ugyanitt… Egy kicsit.

Ez, akkor valami egészen más volt, azt a szónoklatot bizony nem volt könnyű elfelejteni, viszont közvetlenül utána még mindig homályos maradt, mi több, érthetetlen a változás oka. Nem Magyarországon éltünk, de magyarok voltunk, és nem feledkeztek el rólunk, olyannyira, hogy három diákot küldtek azzal a céllal, hogy világosítson fel bennünket a Corvin-köz legutolsó mozzanatáról is. Akkor, ott, nem mondtak semmit, csupán három helyszínt és este 8 órát. Fáklyákkal a Duna-parti találkozóra mentünk. Nem sokat hallottunk a nagy tömegtől, csak éppen egy mondatot: „Fogjatok össze és Ti is tegyetek valamit, bármit!”

Szerencsére a magyar népnek az a jó tulajdonsága is megvan, minél messzebb van a hazájától, annál összetartóbb tud lenni, ez akkor sem volt másképp.

Másnap az iskolában mindenki fekete szalaggal jelent meg a kabátján egészen addig, amíg meg nem láttuk az ablakból, hogy azok a bizonyos kocsik álltak meg a bejáratnál. Azonnal le kellett venni, de sajnos csak a kukába dobtuk… El kellett volna égetni! Egyesével hívtak be mindenkit egy szobába… Egy kis beszélgetésre…

Először a lányokat, akik sírva, majd a fiúkat, akik vérvörös arccal jöttek vissza – nagy verést kaptak. A legfontosabb viszont egy kérdés volt, amelyet minden egyes elvtársnak feltettek: Miért viselted a fekete szalagot? – a válasz szinte egyöntetűen őszinte volt.

Pubi barátunk, aki a nálunk használt értelmezés szerint: furcsa volt (nem egészen normális, ám leleményes) felelete lógott ki a sorból, amely így hangzott: Én, kérem, a szovjet halott katonákat gyászoltam! Nem tudtak vele mit tenni ezek után, még a verés is elmaradt, csak hazazavarták.

A pofont, szidalmat mindenki elviselte volna, de tudtuk, hogy ezzel nincs vége.

Eljött az az osztályfőnöki óra, amit, amíg élek, soha nem felejtek el. Janda tanár úr jött be szokásosan, de szokatlan arccal, ránk sem nézett, csak egy papírt szorongatott a kezében, hosszú lista volt rajta.

Mindenkinek lerontották a magaviseletét legalább kettesre, de volt, akinek 3-asra.

A hármas magaviselet pedig nem mást jelentett, mint az ösztöndíj megvonását.

Sírtak, mi is sírtunk.

Másnap megbeszélték a szüleikkel, hat fiúból ötnek nehezen ugyan, de ki tudták fizetni, hogy folytatni tudják tanulmányaikat, és szakmát szerezzenek, egynek viszont nem. Kedves, szorgalmas, jámbor gyerek volt, édesapja meghalt, édesanyja egyedül nevelte a testvéreivel. Öltönyben, de egész évben ugyanabban az öltönyben járt. Feltette a kezét, közölte a hírt, majd hazament.

Az iskolában a folyosók üresek voltak, régen tele hangos ricsajjal, de most, most nem szóltunk semmit és egymáshoz sem, csönd volt, síri csönd. A tanárok nem feleltettek, az órák rövidebbek voltak és szomorúan teltek.

Elhatároztuk, összeszedjük az ösztöndíjat! Pontosan 360 koronát. 31-en voltunk, nagy pénz volt a 11.60 korona is, de senki nem mondta azt, hogy nem tudja, és ezt valahogy senki sem felejtette el másnapra elhozni.

A forradalom sok mindenkinek sok mást is jelentett akkor, azóta és most, de úgy tűnik, mindig van értelme összefogni, és változtatni, ha szükséges. Egy-egy nehéz helyzet sok szép dolgot is szülhet és hordozhat magában. Bármilyen rendszerben is élünk, bármi is történik körülöttünk, fontos, hogy a nemzeti hovatartozásunkat és az emberségünket megtartsuk.

Az 1956-os forradalom megtanította a magyar népet küzdeni, rombolni, építeni, harcolni, vezekelni, összetartani, félni, hallgatni.

… de, hogyha félve is mondják, akkor is szabadság!

Szarka Zsófia