„Ébredj ember, mély álmodból…”

„Kiált egy hang: Készítsetek az Úrnak utat a pusztaságban, egyenes ösvényt a sivatagban Istenünknek...” (Izaiás próféta)

Az útkészítés szinte egyidős a gondolkodni, tervezni képes emberrel. Kezdetben az utak hűen követték a természet adta vonalakat. Folyók mentén, völgyeken át, hegyeket óvatosan megmászva, majd lassan aláereszkedve haladtak, majd a megszámlálhatatlan lépés alatt csendesen úttá szelídültek.

Aztán jöttek a hidak, melyek merészen íveltek át az utazó lábai előtt akadállyá lényegült folyón, vagy az ijesztő mélységbe kiáltó szakadékon. Gyorsuló lépteink előtt csakhamar megnyílt a hegyek gyomra, sötét alagúton kezdtünk átsuhanni a szirtek alatt, amelyek ugyan távlatokat nyitnak a fáradt utazó tekintete előtt, de kemény munkát és időt kívánnak a célját elérni vágyó embertől.

Csak néhány évszázad, és a vasútnak utat vágó ember szikrázó csákányát felváltja a dinamit, ami szempillantás alatt töri át a kemény sziklákat, vagy éppen – az izaiási képpel élve – hordja el az öröknek hitt halmokat.

Ma már inkább a sebesség dominál. Széles autópályák épülnek, viaduktok nőnek, korábban elképzelhetetlen hosszúságú alagutak támadnak a hegyek alatt. Az utak komoly területeket hódítanak, örökre maguk alá temetve megannyi négyzetkilométer földet, erdőt, dús legelőt, egykori várost, temetőt vagy falut. Talán éppen ezért, ma minden egyes útépítés első munkásai a régészek, hogy ne vesszen el végleg minden, amit még megismerhetünk az útnak szánt földből.

Amikor advent van, és mi újra és újra meghalljuk a próféta szózatát, utat készítünk a várva vártnak. A lélek útját, a szív útját. – És ezen nemes fáradozásunkban mintha visszaköszönne az útépítés egész története… Hiszen időnként a természet adta utunkat járjuk, az ősök hagyományát, vagy amit annak gondolunk: emberi természetünk jól ismert ösvényeit. Követjük szokásainkat, napi rutinjainkat, vagy egyszerűen csak úgy teszünk, ahogyan tenni szoktunk. Szokásaink folyói mentén tekergünk, vagy hősiesen másszuk meg újra és újra múltunk megannyi hordalékából emelt magas hegyeinket, sziklává keményedett szívünk szirtjeit.

Azután időnként hidakat építünk. Találkozunk, és nem csak elcsobogunk egymás hírfolyamai, profilképei és posztjai mellett. Igen, egy valódi, valóban személyes találkozás valóban híd, ahol akadálytalanul közlekedhetnek arcunk felvállalt rezdüléseitől nemesített gondolataink, tekintetünkkel hitelesített érzelmeink, szeretetünk, figyelmességünk.

Időnként robbantunk. Amikor elviselhetetlenül hosszú, amikor valami vagy valaki kizökkent bennünket törvénynek vélt megrögzöttségeinkből, amikor egyszerre megnyílik szívünkben az áthatolhatatlan, a megismerhetetlen és bejárhatatlan. Máskor meg tágra nyílt gyermekszemekkel szárnyalunk egy viadukt fölött, sebeket ejtő szavaink szakadékai fölött, mint a mesebeli madár, aki rácsodálkozik a tarka táj százszínű szőttesére, a belül nyüzsgő városok csakis felülről látható nyugalmára, a tovasuhanó autókra.

És ha végképp rászántuk magunkat az adventi útkészítésre, akkor nekünk is előbb régészkedni kell. Felszínre hozni a régen elfeledettet, amelyek fölött ezrek lába taposott már, amelyek ott szunnyadnak a szívünkben, múltunkat, bűneinket, eltemetett, de meg nem oldott konfliktusainkat, amelyet leletekké konzervált a lelkiismeret. És Istent, aki mindenben, mindebben jelen volt, jelen van. Az igaz bűnbánat a várva várt útjának legnemesebb készülete.

Végül: a próféta nem arra hív, hogy a magunk útját készítsük, hanem a Messiás útját. Kirobbanó kép, roppant és energikus. És ezt a roppant energiát a Messiás iránti őszinte vágyakozás, az érkező Krisztus lángoló, hegyeket is elhordani, völgyeket is feltölteni képes szeretete, megkockáztatom, szinte szerelme lobbantja lángra, hozza mozgásba gondolatainkat, készteti cselekvésre karjainkat, szökellő, sietős léptekre lábainkat, rázza fel egész emberi valónkat. Adventben gyakran énekeltük: Ébredj ember, mély álmodból… „Ébredj ember, mély álmodból – megszabadulsz rabságodból! Közelít már üdvösséged, eltörlik már minden vétked!”

Kelemen Áron OSB